Kolozsvári Krónika

Gyilkosság és ostromállapot. A kolozsvári rendőrség reformja 1901-ben

Gyilkosság és ostromállapot. A kolozsvári rendőrség reformja 1901-ben

Szerző: Ferenczi Szilárd

1901 augusztus elsején, csütörtökön, a hajnali órákban Kolozsváron két részeg rendőr hirtelen felindulásból rátámad egy nemkülönben ittas honvédőrmesterre, majd pár napra rá utcai zendülés tör ki, amely a belváros néhány épületén és a sétatéri világítótesteken véghezvitt pusztításba torkollik. Az események hatására a városvezetés aprólékos gonddal és rendkívüli szigorral szervezi újjá rendőrségét.

Az események

Pap Sándor és Kilyén Dénes rendőrörsök július 31-én este a pályaudvaron teljesítenek szolgálatot, kézhez kapják fizetésüket, és az utolsó szerelvények beérkezése után engedélyt kérnek Éles József rendőrbiztostól, hogy vacsorázni mehessenek. A Ferenc József (Horea) úton meglátogatnak pár kocsmát, majd hajnali három óra körül betérnek részegen a Kőmálalja (Stephan Ludwig Roth) utcai Feuerstein mulatóba, ahol négy italozó gazdaságtanintézeti növendék tréfás megjegyzéseket tesz állapotukra.

A becsületükben sértett rendőrök kardot rántanak, mire a diákok fejvesztve kimenekülnek a főbejáraton, Pap és Kilyén pedig utánuk. Kiérve, az utcán belebotlanak a Zöldfa vendéglőből spiccesen és egyenruhában hazafelé tartó Gödri Jenő honvédőrmesterbe, aki a csupasz kardok láttán felszólítja a rendőröket, hogy igazolják magukat, ám ehelyett ezek ketten vagdosni és ütlegelni kezdik. Rövidesen abbahagyják, és futva távoznak a gazdászfiúk nyomába. Gödri, súlyos sebei ellenére lábra áll, és a vashíd felé tántorog, ám nem jut messzire, a visszaérkező Pap és Kilyén ismét rátámadnak a Benigni-palota előtt.

benigni-palota
Baloldalt a Benigni-palota

A vagdalkozás során mindkét karján átvágják az ütőeretvédekezésben felemelt jobb kezén lemetszik három ujját, és a hason fekvő, vérben sikoltó embernek a derekába oly erővel nyomja két marokra fogott kardját a bivalyerős Kilyén, hogy az egyik csigolyát menten szétroncsolja. A zajra kiszalad a szomszédos épületből Székely Sándor mészárosmester hálóköntösben, s a rendőrök mellé érve odakiált: „Mit cselekednek, az Isten szerelmére!?”, ám válasz helyett karddal a fejére sújt egyikük.

Menekülésre fogja, mire Pap hátulról átszúrja a tüdejét, majd a három ember egymás nyomában keresztülnyargal a hídon. A Babos-palota mellett utolérik, és csupán a helyszínre érkező Philippi Gyula rendőrbiztos határozott fellépése menti meg Székely életét. Philippi kinyittatja a Széki-palotában működő gyógyszertárat és mentőért telefonozik, amely rövidesen megérkezik és az Óvár (Múzeum) téri Karolina kórházba szállítja a két sebesültet. Philippi a közeli rendőrszobába kíséri vérfoltos beosztottjait, Gödri pedig átkerül a Kül-Farkas (Traian Moşoiu) utcai honvédkorházba, a hol hajnali öt órakor belehal sérüléseibe. A közvélemény felhördül és Deák Pál rendőrfőkapitány azonnali szabadságoltatását valamint a rendőrség újjászervezését követeli, a városvezetést rendkívüli közgyűlésre hívják egybe, ugyanakkor több száz polgár aláírásával legitimizált népgyűlést szerveznek vasárnapra, és a napilapok hasábjain számtalan, a múltban előfordult rendőri visszaélés kerül felemlegetésre.

A főkapitány és Kósa Elemér, a bűnügyi osztály vezetője csütörtök reggel kilenc órai kezdettel Pap és Kilyén rendőrörsöket kihallgatja, később átkísérik őket az ügyészségre, ahol szándékos emberölés vádjával mindkettőt letartóztatják. (Augusztus végén Pap Sándor védelmére Hunwald Lajos ügyvédet, Kilyén Dénesére Aurel Isacot, Emil Isac édesapját rendeli ki az ügyészség. Szándékos emberölésért Papp Sándort tíz, Kilyén Dénest nyolc év fegyházbüntetésre ítélte a kolozsvári esküdtszék).

Augusztus harmadikán, szombaton déli egy óra körül a dohánygyár előtt a 49. számú rendőr mellberúgja a Kolozsvári Friss Újság tizenéves rikkancsát, mire az épület előtt falatozó munkások üldözőbe veszik, kénytelen oltalmat kérni egy közeli padláson.

Aznap délután Gödri Jenő teljes katonai pompával lezajlott temetésén több ezren vesznek részt a Házsongárdi temetőben, a 48 esztendősen elhunyt őrmestert özvegye és hat kiskorú gyermeke siratja. Gödri Sándor kir. törvényszéki bíró, az áldozat fivére, és Gödri Ferenc Sepsiszentgyörgy polgármestere egyenesen Széll Kálmán belügyminiszterhez mennek majd fel panaszt tenni – ígérik a helyi lapok tudósítóinak.

Mindeközben gr. Béldy Ákos főispán és Szvacsina Géza polgármester Karlsbadban nyaralnak. Kolozsvár ritka meleg vasárnapra virrad augusztus negyedikén. Délelőtt 10 órai kezdettel a törvényhatósági bizottság tagjai gyülekeznek rendkívüli ülésre a városházán. Egyöntetű döntés születik egy memorandum megszerkesztésére, amellyel a belügyminiszter figyelmét szándékoznak felhívni a kolozsvári rendőrség tarthatatlanul züllött és etikátlan jellemére, egyben kérelmezni kívánják a rendőrség újjászervezését vagy soron kívüli államosítását.

Ezt követően pár tanácstag a jegyző társaságában átvonul a Széchenyi (Mihai Viteazul) téri Tornavivoda udvarára a 11 órakor kezdődött népgyűlésre, amelyet mintegy 300 polgár részvételével Sipos Károly kereskedő szervezett. Miután elnököt és jegyzőt választanak, közel 50 rendőri visszaélésről beszámoló polgárt hallgatnak meg, közben a hallgatóság minduntalan bekiabál, vég nélkül zajonganak. Br. Feilitzsch Artúr, második kerületi szabadelvű országgyűlési képviselő emelkedik ezután kisebb szónoklatra, aki nem mellékesen az októberi választásokra készül, kampánybeszédéhez kiváló ürügyet szolgáltat tehát a gyilkosság.

Utána Ditrói Nándor szólal fel, ismerteti a törvényhatósági közgyűlés határozatát és egy 12 tagú küldöttség megválasztását kérelmezi a népgyűléstől, amely a városi közönség, valamint a tanács delegátusaival együttműködve megszerkeszti majd a belügyminiszterhez küldendő memorandumot. A küldöttség összeáll, a gyűlés feloszlik.

Este nyolc óra tájt a Hunyadi téren (Ştefan cel Mare) a hetek óta felállított Enders cirkuszi sátor körül a szokásos vasárnapi csődület múlatja idejét, amikor többen arra lesznek figyelmesek, hogy Élénk Károly rendőrörs egy részeg napszámost kerget a Deák Ferenc (Eroilor) utca irányába, a tömegen keresztül. Ennek láttán több fiatal férfi, inas, cseléd, munkás, pincér a napszámos védelmére kelve rátámadnak a rendőrre, aki kardot ránt, de egymagában kevésnek bizonyul a harcias kedélyekkel szemben, és bemenekül a sarkon álló Szennesy-féle ház udvarára. Közben a növekvő létszámú és egyre lelkesebb polgárifjak közrefognak egy másik rendőrt, akinek segítségére több kivont kardú társa érkezik. A tömeg is fegyver után néz, így hát letördeli az Emke-park (Avram Iancu tér) vékonyabb facsemetéit és rendezetlen sorokban végigvonul a Deák Ferenc utcán, közben az egyre erősödő „Abcúg Deák Pál! Le a gyilkosokkal!” refrént skandálja. A városháza előtt zúgolódva a főkapitány jelenlétét követeli, aki fel is bukkan a kapuban, ám egy kő rögtön eltalálja, és visszavonul. Erre a tömeg beveri az épület összes ablakát.

Az időközben telefonon értesített Szent György laktanyából kivonul az 51. cs. és kir. gyalogezred egy készenléti százada, rövid időn belül újabb három, és a Grand kávéház valamint a Stein-féle könyvkereskedés között felsorakozván, szuronyt szegezve, lassú előnyomulással a Mátyás király tér irányába tereli az emberáradatot.

Az immár kövekkel (aszfalttörmelékkel) és botokkal (fiatal fatörzsekkel) felfegyverzett indulatos tömeg nagyobb része az Unió (Memorandumului) utcán hömpölyög végig, mikor valakinek eszébe jut, hogy a főkapitány lakása előtt vannak. Felhangzik a „be Deák Pál lakásába!” kiáltás, és másodperceken belül betörik ablakait. Mivel a kaput zárva találják, többen egymás vállára állva bemásznak a főkapitány utcára néző szalonjába, felhasogatják a bútorszövetet, a kezük ügyébe kerülő kiebb tárgyakat, ajtót, lámpát, tükröt szétzúzzák, a könyveket és ruhaneműt szétdobálják. A pénznek és értéktárgyaknak nyoma vész. A katonaság közeledtének hírére kiugrálnak az ablakon, továbbvonulnak a Sétatér (Emil Isac) utca sarkáig, kiabálva, füttyögve, majd nagyobb csapatokra szakadozva szétoszlanak.

Egy tekintélyes részük 11 óra tájt a Széchenyi téren felborogatja az éjszakára gazdátlanul hagyott piaci sátrakat, és a ponyvatartó rudakat magukhoz ragadva a Tornavivoda épülete elé érkeznek, melynek emelete az Országos Történelmi Ereklyemúzeumnak adott helyet. Rendőrök után kutatva beverik ennek is ablakait, és felszólítják az őrt, hogy adja át a vivoda kardjait, de az megtagadja a kérést. Mivel a tömeg az épületbe behatolni nem tud (vagy nem akar), továbbáll.

Valószínűleg ugyanez a csapat (körülbelül 100 személy) felkeresi Szabó József rendőralkapitány Hosszú (Ploieşti) utcai házát, s a pusztítás tovább folyik. Másnap a lapok szomorúan konstatálják, hogy az aznap este távollevő családnak még a madárkalitkáját is szétzúzták. A pénz és ékszer itt is eltűnik.

Valamivel éjfél után a Nagy Malom (George Bariţiu) utca felől megrohamozzák és bedöntik a dologház hátsó kapuját, kiszabadítanak 26 foglyot, nagyobbrészt csavargót és hajléktalant, akikből még aznap este négyen önként visszatérnek a fogházba, „és egy öreg anyóka nem is vette igénybe a nagylelkűen felajánlott szabadságot” (Ellenzék). A rohanva érkező fegyveres erők elől a Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcán Philippi Gyula rendőrbiztos lakása felé indul a tömeg. Útjukban összetörik a sétatéri lámpákat, pár ház ablakát még bedobálják, és meg nem erősített értesülések szerint a nyári színház faépületét is fel szándékoznak gyújtani, ám egy nyugati irányból érkező felhőszakadás a tömeg rombolókedvét szegi, és szétszéled.

Következmények

Másnap dr. Nagy Mór helyettes polgármester a kiváncsiskodó reggeli csődületek társaságában megtekinti a szemerkélő esőben ázó romokat, majd fél tíz órai kezdettel ismét rendkívüli közgyűlésre hívja össze a törvényhatósági bizottságot. Deák Pál főkapitány egészségi okokra hivatkozva még aznap szabadságoltatását kéri, amit azonnal ki is hirdetnek, a kedélyek csillapítására, helyébe Polcz Rezső tiszti ügyészt nevezi ki az alpolgármester.

Időközben a csendőrkerületi parancsnokság az újabb zavargásoktól tartó városvezetés kérésére kivezényel 80 gyalogos és 20 lovascsendőrt, Szamosújvárról pedig pár nap múlva egy század huszár érkezik, melynek feladata a rend fenntartása lesz.

Összesen 20 személyt tartóztatnak le, többek között Sipos Károlyt, a vasárnapi népgyűlés főszervezőjét, és jobb híján a dologház előtt bámészkodók közül kísérnek be néhány polgárt hétfő délelőtt. A külvárosi pálinkamérések, valamint a belvárosi kávéházak és éttermek nyitvatartását hajnali 5 és este 9 óra közé korlátozzák (kivéve a főtéri Európa, New York, Grand, Kikaker és Központi kávéházakat, amelyek éjjel 2 óráig fogadhatnak vendéget).

Ugyanakkor felszólítják az üzlettulajdonosokat, hogy alkalmazottaikat este 9 óra után tartsák otthon, gyereket, inast, házi cselédet, napszámost hasonlóan este 9 után ne engedjenek ki, és a főutcákra nyíló kapukat reteszeljék. A dologházból szabadult tolvajok több éjszakai betörést hajtanak végre a napokban, mígnem nagyobb részüket a csendőrségnek sikerül újra lecsukni.

Pár nap alatt összesen 34 rendőr kéri szabadságoltatását, a felszabadult állásokra Polcz Rezső a fegyelmezettebb és jobban kiképzett csendőrségi kötelékből próbál személyzetet nyerni.

A következő hét folyamán gr. Béldy Ákos és Szvacsina Géza polgármester megszakítják nyaralásukat és visszatérnek a városba. Mindketten ellátogatnak Székely Sándor betegágyához, egyúttal Gödri Jenő sírját is megtekintik.

Polcz Rezső augusztus 10-én benyújtja felmondását, ám a főispán nem fogadja el, ugyanakkor pályázatot ír ki a főkapitányi állás betöltésére, amelyre a jelentkezők közül novemberben Kolozsváry Gyula fővárosi rendőrbiztost választja, aki azonban pár nap múlva (javarészt a helyi sajtó – különösen az Ellenzék – lejárató kampánya hatására) visszalép.

Az újabb kiírás nyertese a beregi születésű Hadadi Endre, aki két esztendeig a hódmezővásárhelyi rendőrség főkapitánya volt. Hivatalba lépésekor immár három és fél hónapja érvényben van a Polcz Rezső helyettes főkapitány által fogalmazott szabályrendelet A rendőrség őrségének rendeltetése, hatásköre és általános szolgálati utasítás a rendőrség őrsége számára címmel, amelyet Szvacsina Géza polgármester elfogadott és tanácsi megerősítést nyert 1901 október 30-án.

 A reform

Kolozsvár dualizmuskori rendőrségét az 1870/XLII. közigazgatási törvény 1872-es esztendei hatályba lépésekor szervezte meg a város vezetése a fővárosi rendőrség intézményi mintájára – amint az összes többi törvényhatóság is. Kezdetben 3 alkapitányt, 3 rendbiztost, 5 tizedkapitányt és 56 rendőrörsöt alkalmaztak, az évek során ez utóbbi létszám valamivel több mint 70-re emelkedett, a lakosság gyarapodásával együteműen.

Az eredeti szabályrendelet pusztán a szolgálatteljesítés helyszíneit, a személyzet létszámát és fizetését, valamint a hatósági fellépés korlátait szabta meg, részletekbe egyáltalán nem bocsátkozott, majd mindez kiegészült az idők során érvénybe lépő többi városi szabályrendelet kihágásokat érintő előírásaival.

Az 1901-es reform a szolgálati eljárások kibővítésével és szigorításával egyidejűleg rendhagyó módon magatartási és etikai szabályokat is rögzített, a katonai fegyelem szellemében, olyannyira részletesen, hogy hellyel-közzel a rendőrök magánéletét is némileg szabályozta, a züllött magaviselet visszaszorítása érdekében. Az általános szolgálati utasítás második alpontjában, melynek címe A rendőr magatartása a magánéletben, a 11. paragrafus előírta: „Iszákosság, kártyázás, tivornyázás, adósságcsinálás és feslett életmód szigorúan tilos”, így értelemszerűen „a rendőrnek szolgálaton kívül nem szabad aljas és rossz hírben álló kocsmákat, csapszékeket vagy más mulatóhelyeket látogatni; rossz hírben álló személyekkel bizalmas viszonyban állani, vagy bizalmasan érintkezni, törvényes házasságon kívül idegen nővel közös háztartásban élni” (14. §). Rendőr más hivatalt nem viselhet, üzletet maga nem gyakorolhat, politikai egyletbe belépnie vagy ilyenek gyűléseiben, valamint nyilvános felvonulásban részt vennie szigorúan meg lett tiltva. A szolgálat ideje alatt hasonmód, "étkezés, ivás vagy mulatozás kedvéért bárhová bemenni szigorúan tilos, tilos továbbá a szolgálat ideje alatt a dohányzás és társalgás" (18. §).

Különben is, „a közönséggel szemben a rendőrnek sohasem szabad elfelejtenie, hogy a rendőr van a közönségért, nem pedig a közönség van a rendőrért ... tartozik tehát a közönséggel szemben udvarias és előzékeny, nyugodt és komoly magaviseletet tanúsítani...” (20 §), s ha mindez nem elég, a 17. paragrafus külön arra is kötelezte, hogy „magatartása és fellépése mindig katonás; modora nyílt, udvarias és nyugodt; beszéde rövid; járása csendes és mérsékelt legyen”.

Források

  • Kolozsvár Sz. K. városi rendőrség őrségének rendeltetése, hatásköre és általános szolgálati utasítás a rendőrség őrsége számára. Gombos Ferencz nyomdája, Kolozsvár, 1901.
  • Ellenzék, 1901.
  • Kolozsvári  Újság, 1901.
  • Kolozsvári Friss Újság, 1901.
Gyilkosság és ostromállapot. A kolozsvári rendőrség reformja 1901-ben Tovább
Farkas Lajos emlékére

Farkas Lajos emlékére

Szerző: Horváth Csaba

A Kincses Város az évszázadok folyamán fontosságából (regionális gazdasági, egyházi, kulturális és politikai központ) kifolyólag sok és sokféle embert vonzott magába. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanári karának egy része sem képez kivételt ez alól. Olyan személyiségek, mint pl. Brandt József sebész, Finály Henrik történész, Szádeczky-Kardoss Lajos történész és geológus öccse, Gyula, Genersich Antal boncnok, akik mind betöltötték egykoron az egyetem legmagasabb hivatalát (a rektori széket), nem születtek Kolozsváron, bár legtöbbjük itt alapozta meg a hírnevét, itt teljesült ki szakmailag, illetve itt a város emblematikus temetőjében,  a Házsongárdban  nyugszik. Ugyanebbe a csoportba tartozik a jogász Farkas Lajos, akinek a személyisége és munkássága, sajnálatos módon, Kolozsváron feledésbe merülni látszik.

Farkas Lajos százhetvenöt évvel ezelőtt, 1841. november 14-én látta meg a napvilágot egy nyolcgyermekes család sarjaként Bonchidán. Édesapja az 1848‒49-es szabadságharc eseményeinek lett áldozata. Iskolai tanulmányait Kolozsváron, a piarista főgimnáziumban végezte, ahol viszonylag későn (23 évesen), de nagyon jó eredményekkel érettségizett. Ezt követően előbb Pestre, az ottani egyetemre ment jogot tanulni, majd, egészségügyi okokból kifolyólag, az 1851-ben létrehozott nagyszebeni jogakadémia hallgatója lett. A nagyszebeni tanulmányok alatt fogalmazói állást vállalt a kincstári ügyészségen.

1869 és 1872 között Nagyszebenben, majd 1872-től az újonnan létesített kolozsvári Tudományegyetem Jog- és államtudományi Karán oktatta a római jogot. Az egyetemen eltöltött évek alatt négy tanéven át látta el karának dékáni teendőit, illetve egy-egy alkalommal az egyetem rektori (1896‒97-es tanév), illetve rektorhelyettesi (1897‒98) tisztségét is betöltötte.

Rektorsága idején került sor a millenniumi ünnepségekre, a dékáni és rektori díszjelvények minisztérium általi jóváhagyására és átadására, a mai egyetemi főépület nyugati (azaz Egyetem utca felőli) szárnyának befejezésére, illetve az egyetem legidősebb alapítója, Brassai Sámuel elhalálozására, rektorhelyettesként pedig az oktatási intézmény fennállásának huszonötödik évfordulóján szervezett egyetemi közgyűlésen ő mondta el az alkalomhoz kapcsolódó ünnepi beszédet.

Farkas Brassai Sámuel időskori jó barátja volt, így nem véletlen, hogy a díszsíremlék gondolata tőle származott. Ugyancsak ő lett annak a bizottságnak az elnöke, amely a Brassai-síremlékre való gyűjtést bonyolította le. Az 1910-ben felavatott sírhelynél Farkas is beszédet mondott, illetve szintén az ő nevéhez fűződik az a tény is, hogy a síremlékre az 1800-as évszám került.

Farkas Lajos több szervezetnek és egyletnek is tagja, illetve elnöke volt (pl. az Erdélyi Magyar Egyesület, a Tüdőgondozó Intézet, az Erdélyi Pártfogó Egylet). Emellett római katolikus főgondnok, valamint tiszteletbeli előadója volt az Erdélyi Római Katolikus Státusnak, ő tett 1874-ben javaslatot arra, hogy az erdélyi katolikus iskolákban tevékenykedő tanítóknak és nevelőknek külön nyugdíjalapot hozzanak létre.

Farkas a világégés idején, 1915-ben vonult nyugdíjba, ugyanebben az évben özvegyült meg. Kilencvenöt évvel ezelőtt, 1921. június 24-én hunyt el. Temetésére három nap múlva a Házsongárdi temetőben került sor. Sírjának azóta sajnos nyoma veszett, neve a temetőben levő Akadémikusok emléktábláján olvasható.

Farkas Lajos jogászprofesszor a kolozsvári egyetem egyik jellegzetes személyisége volt, akinek halványodó emlékét nem ártana elevenen tartani.

11farkas_lajos.jpg
Kép forrása: http://www.bibl.u-szeged.hu/pantheon/virtpantheon/11farkas_lajos.jpg

Farkas Lajos emlékére Tovább
A nyakasság váratlan erénye.  A Bartha–Ristow ügy, Kolozsvár 1880. november.

A nyakasság váratlan erénye. A Bartha–Ristow ügy, Kolozsvár 1880. november.

Szerző: Ferenczi Szilárd

November 10-én, egy szerdai napon megjelenik az Ellenzék 34. száma, melynek harmadik oldalán, legalul, „Lajdinánt ügy” kiemeléssel a következő rövid hír olvasható: „Gusztáv Ristov-nak hívják azon apró hadnagyot, ki az egy éves önkénteseket, itt Kolozsvártt állandólag »magyar kutyá«-nak nevezi. A fiúk között nagy ezért az elkeseredés. Soha se bántsák! Nem azért él a német magyar kenyéren, hogy meg ne marja gazdáját”.

Még aznap ellátogat a Kelethez (kormánypárti napilap, Békésy Károly közgazdász főszerkesztésében) Edmund Dienstl főhadnagy és Forget hadnagy, a közös hadsereg Kolozsváron állomásozó 51. gyalogezredének tisztjei, és Gustav Ristow hadnagy nevében tisztázó nyilatkozatot tesznek. A Kelet Főtér 4. alatti szerkesztőségéből átsietnek az Ellenzék Bel-Király utca (ma I.C. Brătianu) 16. címen található székhelyére, ahol Ristow nevében kiigazítást követelnek, ám Bartha megtagadja az írottak visszavonását. Ekkor a tisztek párbajjal fenyegetik, de a szerkesztő elutasítólag válaszol, és kitessékeli őket.

Ezt követően a két napilap hasábjain kisebb sajtóvita bontakozik ki, a helyi rövidhírek rovatban. Az Ellenzék részleteket közöl az egyetemista önkéntesek leveléből, amelyben Ristow hadnagy egyéb „brutális eljárásairól” is beszámolnak, Bartha pedig értesíti olvasóit az osztrák hadnagyok újabb látogatásairól, majd pénteken kijelenti, hogy a sajtószabadságot nem engedi tovább terrorizálni.

cikkek_46864.jpgKép: axioart.com

A szombati lapszámban, november 13-án beidézi a Budapest ellenzéki/bulvár napilap véleményét: „Hát nem tudják azt a hetvenkedő goromba frátert moresre tanítani. Bizonyosan azon reményben pimaszkodik, hogy őt is ezredessé nevezik ki. Ostort neki.” A Kelet szerdán lehozza Ristow hadnagy önmagát tisztázó nyilatkozatát, azonban két nappal később az egyetemisták levele láttán módosítja állásfoglalását. Röviddel azután, hogy a szombati Ellenzék számot széthordják a rikkancsok, Bartha és Ristow, valamint az utóbbinak segédkező Dienstl között lejátszódik az előre megfontolt becsületvédelmi kaszabolás.

A korabeli sajtó közli a szemtanúk rendőrségi vallomásait. A kardcsapások sorrendjét és a dulakodás térbeli helyezkedését illetően nincs egyetértés, a párbeszédről is eltérően számolnak be. Emellett a különösen érzékeny szempontok a híreket egymástól kölcsönző szerkesztőségekben néha gyökeres változáson mennek át, így hát csupán a források többségében megjelenő elhangzottakat, mozdulatokat és érintkezéseket idézhetem. A több forrásban is szereplő, mindazonáltal részleteiben vagy modorban számottevően eltérő mondottakat, helyeket, mozdulatokat párhuzamosan tüntetem fel. Ami ugyanazon kijelentésről nagyrészt megegyezik a forrásokban, szerkezetileg, hangulatvesztés nélkül közös nevezőre vontam.

November 13-án, déli 11 óra után pár perccel Ristow és Dienstl egyenruhában, fedetlen fővel és korbáccsal/lovaglóostorral a kézben megjelennek Bartha szerkesztőségi lakásán. Bartha az irodában fogadja őket, a párbeszéd németül folyik. A sajtó értesülései szerint jelen van Fritsch Albert szerkesztőségi szolga/újságíró, egyes források szerint Kabdebó Ferenc frissen végzett jogász is.

Bartha: Miben lehetek szolgálatukra?/Miért jöttek az urak?

Dienstl: A párbaj dolgában jöttünk. Ad-e fegyveres elégtételt avagy nem?

Bartha elismétli, türelmesen/ingerülten a már korábban elmondottakat. Nem érzi, hogy elégtétellel tartozna, sajtószabadság van, az igazságot írta meg, s ha Ristow bebizonyítja, hogy az önkéntesek valótlanságot állítanak, csakis akkor lesz hajlandó visszavonni az írottakat, vagy ha nem tenné meg, és Ristow hadnagy továbbra is ragaszkodik hozzá, kész lesz fegyveres párbajt vívni.

Ristow/Dienstl: Ez ránk most nem tartozik!/ Másképp nem?

Bartha: Másképp nem!

Ekkor Ristow/Dienstl félreérthetetlenül ellenséges mozdulatot tesz (a lovaglóostort átveszi egyik kezéből a másikba/kardja markolatához nyúl).

Bartha: Figyelmeztetem az urakat, hogy ne merészeljenek erőszakot követni el rajtam! -- Bartha íróasztalán/mellett volt egy pálca/vastag somfabot, amelyet ekkor megragad.

Ristow/a tisztek: Mit akar a bottal?

Bartha: Semmit, csak kézbe vettem./Ugyanezt kérdezhetem én is, mit akar a korbáccsal?

Itt megszólítja Barthát magyarul Fritsch.

Ristow: Mit mondott az úr?

Bartha: Nem figyeltem rá.

ristow.jpgKép: http://anno.onb.ac.at

Dienstl/Ristow ekkor a Bartha arcára/vállára sújt az ostorral, mire Bartha Ristowot/Dienstl-t a bottal/pálcával fejbevágja, az megtántorodik. A másik/ugyanez kardot ránt és Bartha fejére sújt, de Bartha a bottal/puszta kézzel felfogja a vágást, a botot elejti. Megragadja Ristowot és leteperi (ebben mindenik forrás egyetért), igyekezvén kicsavarni kezéből a kardot. Fritsch kirohan (nem tudni meddig ér). Közben Dienstl hátulról Bartha hátát, fejét, karját vagdossa.

Bartha elengedi Ristowot s szembefordul Dienstl-lel, de ugyanakkor Ristow is talpra ugrik és most már ketten szabdalják Barthát, ahol érik. Bartha igyekszik puszta kézzel védekezni, de miután a kardok felszaggatják tenyerét és alkarját, menekülni próbál az előszoba/hálószoba irányába, de a küszöb előtt elbotlik a szőnyegben/elgyengülve orra bukik a vérveszteségtől, és az egyik tiszt hátbaszúrja.

Ekkor már a padló és berendezés egy részét vér borítja. Az ajtónyílás szemöldökfája több kardcsapást is felfog. A bejárati ajtó/udvar felől beszűrődő zajra a tisztek abbahagyják a vagdalkozást és kiszaladnak az épületből. Az udvar végéből két favágó érkezik, pár percen belül pedig a véletlenül arra járó dr. Kerekes Gyula tanársegéd, aki sürgősségileg ellátja az áldozat számtalan sebét, valamivel később pedig Minorich Károly rendőrkapitány (egyben alpolgármester), aki az áldozatot és a tanú(ka)t kihallgatja.

A szerkesztőség rövid időn belül megtelik orvossal, újságíróval, az utca polgárával, és a hírek szárnyra kapnak. Többen is látták a két vérfoltos közös hadseregbeli tisztet befordulni a Bel-Király utca 28. szám kapuján (a mai Apáczai iskola tőszomszédsága), s amint híre jön, hogy az Ellenzék szerkesztőjét érte támadás, és halálán van, a két ház között, gyakorlatilag az utca felében folyton növekvő tömeg gyülekezik, mely az egyre erősödő „gyilkos”-t skandálja. A Magyar polgár (kormánypárti napilap) főszerkesztője, Nagy János irodalomtanár józanságra felszólító beszédet tart, de a tömeg nem hátrál. Három óra körül dobpergéssel, egy székely tiszt vezénylete alatt felvonul egy közös hadseregbeli század, és feltűzött szuronnyal rendet teremt, három-négy hevesebben tiltakozó polgárt megsebez. A kaszaboló tiszteket egy erősítésként érkező század fedezete alatt előállítják és átkísérik a (később Hunyadi – ma Ștefan cel Mare tér délkeleti sarkán álló) Szent-György laktanyába.

img_0009_1.jpgLaktanya. Kép: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár.

Kolozsvár városvezetésének radikálisabb tagjai és az Ellenzék retorikailag és írásban egyaránt a nemzet ellen elkövetett merényletnek állítják be az összetűzést, s a városban kitör egyfajta forradalmi láz és egyenruhafóbia. Hiába a tombolásba vegyülő, higgadt magatartásra felszólító hangok, melyek a kormánypárti városatyák és napilapok (Kelet, Magyar polgár) részéről elhangzanak, Barthát pár napon keresztül a magyar függetlenség, szólás- és szajtószabadság mártírjaként ünnepli lapja és Kolozsvár.

A hirtelen feltámadt osztrákellenesség, valamint a Bartha állapotának súlyosra fordulásáról fel-felröppenő hírek nyomán a város közönsége önmozgósításba kezd és a „gaz merénylők” megbüntetését követeli az ország és birodalom felső vezetésétől. A sajtóban futótűzként terjedő híreknek köszönhetően a „kolozsvári gyalázatos brutalitásról” hétfőre az egész ország értesül.

Szombat délután a polgárok kisebb-nagyobb csoportokba verődnek a belváros több pontján. Összehívják a hírlapírók értekezletét a Bel-Közép (ma Eroilor) utcai Grand kávéházba „a teendők megállapítása iránt”. Részvétirat szerkesztésére, a városvezetést rendkívüli ülés összehívására megnyerő és népgyűlést kezdeményező bizottságot állítanak össze, melynek elnöke Szász Domokos, a későbbi evangélikus-református püspök. Kolozs megye alispánja, Gyarmathy Miklós az értekezlet ideje alatt „a fegyveres erőkkel szembeni” csendes magaviseletre felkérő beszédet intéz a kávéház előtt összesereglett néphez.

Az értekezleten jelen levő diákság később az Orbán kávéházban (Főtér, Rhédey-ház) beszámol az ott egybegyűlteknek az újságírói döntésekről, majd indítványozzák, hogy a közös hadsereg tisztikarát a polgárság „minden nyilvános helyen” zárja ki köreiből.

A diákok egy nagyobb csoportja a Bel-Torda utcában (ma Universității) közrefogja az Orbánba tartó Haller Károly rektort, aki rögtönzött lelkesítő beszédet mond, és kéri az ifjúságot, „hogy utcai demonstrációktól tartózkodjék”. Egy ideig szünetel a tanítás, a kollégiumokat bezárják.

Szombat este hatósági falragaszok intik nyugalomra a polgárságot, hírül adva, hogy a tetteseket letartóztatták és megindult a bűnvizsgálat. Az Ellenzék éppúgy, minden utcasarki hirdetőre kiplakátolja saját falragaszát, egy „igen éles hangú iratot”, amely népgyűlésre, felvonulásra, elégtétel kiharcolására buzdít. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka a város előkelőségei „százanként” látogatják a beteg Barthát.

A hírlapírók értekezletén választott küldöttség felkérésére a városvezetés rendkívüli, nyilvános ülést hív egybe vasárnap, és reggel tíz órakor a Bel-Közép utcai tanácsház lépcsőháza, díszterme, és az utca tele van emberrel. A Budapestről reggel befutott gr. Eszterházy Kálmán főispán elnököl. Egy hattagú bizottság kinevezéséről döntenek Szász Domokos vezetésével, mely a miniszterelnök Tisza Kálmánhoz és Ferenc József király színe elé juttatja a város feliratát, melyben a tettesek megbüntetését követelik.

220px-tisza_kalman_horowitz.jpgTisza Kálmán miniszterelnök. Kép: wikipedia.hu

Ezt követően a tömeg ellepi a főteret, és különféle szónokok fellépését sürgeti. Előbb a Székelyudvarhelyről érkezett Ugron Gábor függetlenségi politikus, Bartha jóbarátja és átmenetileg az Ellenzék főszerkesztője tart népgyűlésre mozgósító és nem kevésbé osztrákellenes szónoklatot a Nemzeti Szálló egyik erkélyéről (a New York/Continental telekelődje), majd az új takarékpénztár épületének első emeletére felhág Békésy Károly, de nyugalomra intő beszédét megabcúgolják. „Vérért vért!” zúgja a tömeg, majd az esőre való tekintettel „mint egy terhes felhő” szétszéled.

Ekkor már közös hadseregbeli tiszt alig mutatkozik az utcán, ha mégis, „szuronyos katonákkal kísértetik a boltba magukat”. Étterembe nem járnak, az ételt hazarendelik. Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka egy nagyobb tömeg megdobálja Demel tábornok Bel-Torda utcai lakását, beveri ablakait, mire „pár pillanat alatt katonai őrök foglalták el az utca bejáratait”.

Délelőtt 10 órai kezdettel Budapesten lezajlik az országgyűlés képviselőházának ülése, melynek keretében gr. Péchy Manó, kolozsvári első kerületi képviselő, egykori erdélyi királyi biztos, megrendelt interpellációt intéz a miniszterelnök-belügyminiszter Tisza  Kálmánhoz, melyben a „szándékozik-e a miniszter úr ez ügyben mielőbb erélyesen intézkedni és behatólag oda hatni, hogy … a bűnösök példásan megfenyíttessenek?” kérdésre vár választ. Tisza az interpellációra előre megírt választ olvas fel, és kifejti, hogy már intézkedett: „azonnal távirati utón felszólítottam a szebeni katonai parancsnokságot, hogy az ügynek egy vegyes – polgári és katonai tagokból álló – bizottság által való megvizsgálása iránt intézkedjék” melynek választáviratával is helyben rendelkezik.

pechy_mano_emanuel_1.jpgA kormánypárthoz örökké „hűséges mameluk” öreg Péchyt Tisza a kedélyek lecsillapítására használja fel ez ügyben. A polgári-katonai vegyes bizottság valóban összeül november 17-én, ám december 8-án nézeteltéréseik támadnak, mivel a hadsereg részéről delegált osztrák tisztek megtagadják a polgári oldalról nyilvános tárgyalásra jött felkérést, és kivonulnak az ülésről. Ugyancsak hétfőn Jókai Mór elnöksége alatt a fővárosi hírlapírók egyesülete is részvétiratot, valamint a tettesek példás megbüntetését követelő feliratot szerkeszt, melyet minden magyar lap leközöl.

Hétfő este a városvezetés által kijelölt hattagú küldöttség felutazik gyorsvonattal a fővárosba Tisza Kálmán kormányfőhöz, aki másnap fogadja őket. Ismételten ígéretet tesz a közös bizottság felállítására, az eset egyes részleteiről tesz fel kérdéseket, bizalmat szavaz a törvényes igazságszolgáltatás eszközeinek, majd útjára bocsájtja a város képviselőit, akik csütörtökön az uralkodó elé járulnak. Ferenc József a maga részéről igazságtételt ígér, és reményét fejezi ki, hogy a különösen Erdélyben fennálló jó viszony katonaság és polgárság között a továbbiakban nem fog romlani.

Kedd délben Kolozsváron lecseng a Redoutba (Néprajzi Múzeum a Bel-Monostor/Memorandumului utcában) egybehívott népgyűlés, amelyen 3-5 ezer polgár vesz részt. Felszólal Ugron Gábor függetlenségi, illetve Hegedüs Sándor szélsőbaloldali politikus, előbbi Magyarország hadseregének különszervezését szorgalmazza, utóbbi értetlenül áll a függetlenségiek uszítása előtt, és a rendbontások ellen foglal állást. Bartha Miklósra és a kaszabolásra egyetlen halvány utalást tesz Ugron, Hegedüs meg sem említi. Mindketten megéljenzik a királyt.

A tömeg eloszlik, de még előtte „gúnyosan kikacagja a fővárda kettőztetett őrségé”-t, utána pedig rögtönzött rövid szónoklatokra gyülekezik a Főtér sarkain. A népgyűlésnek a királyhoz címzett feliratát Ugron, Orbán Balázs és Bokros Elek függetlenségi képviselők viszik fel a fővárosba, de Ferenc József nem fogadja őket.

Aznap a Kelet Barthát és az egyéves önkénteseket kissé elmarasztaló vezércikkel jelentkezik, mely alágyújt a kedélyeknek, s a lapszámot pár polgár az Orbán és Grand kávéházak előtt nyilvánosan elégeti. Mivel a cikkben „zuglap”-nak lett nevezve, a fővárosi Budapest napilap sajtóperbe fogja a Keletet.

Tömeges megmozdulásra Kolozsváron a továbbiakban már nem kerül sor, az eset a következő évi országgyűlési választások kampánybeszédeit fogja gazdagítani, erős nacionalista színezettel.

II. rész

Az osztrák hadsereg tisztikara sokáig nem tudta levetkőzni a napóleoni háborúkból örökölt párbajszellemet, amely a becsületvédelmi játékokra fogékony magyar polgári körökben is gyorsan meghonosodott, és amely nem egyszer lázba hozta a dualista Magyarország közéletét.

Korrajz és következmények

Az 1867-68-as törvényekkel létrehozott Osztrák-Magyar dualista állam egyik központi tartópillérének a közös hadsereg számított. Ez a nemzeteket összefogó és a meglévő hatalmi berendezkedést fenntartó intézmény soknemzetiségű volt ugyan, alapjában véve azonban a Habsburg katonai hagyományokat éltette tovább, jelvényeiben, vezényleti nyelvében, tisztikarában német maradt.

Hiába fordult meg benne a lakosság közel fele, nem tekintette magáénak sem a magyar, cseh vagy horvát, sem a nemzetiségi. Nemzeti sokszínűsége miatt az osztrák sorhadi szolgálatra kötelezett felnőtt férfiak sem érezték teljesen magukénak. A legfőbb hadúr, Ferenc József császár e saját kezűleg irányított hadseregben látta a birodalom oszthatatlanságának garanciáját.

A magyar honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozó honvédség 1868-as évi felállítását követően sem szűnt meg a közös hadsereggel szembeni elégedetlenség magyar részről, az ellenzék és a közvélemény továbbra is igényelte az abszolutisztikus vezetésű és szellemű közös hadsereg magyarosítását.

Ezt a feszültséget tovább táplálta a német tiszteknek a magyar nemzeti hagyományokat nemegyszer sértő magatartása, melyet az ellenzéki sajtó és számos politikus az esetek többségében – jóhiszeműen vagy demagógiából – igyekezett az egész nemzettel szembeni merényletnek feltüntetni.

Előfordult, hogy osztrák tisztek levétették az ünnepségek alkalmával kitűzött magyar zászlókat, polgárokkal kaptak össze kávéházakban vagy a színházban, vélt-valós sértésekért egyeseket az utcán megkardlapoztak, illetve megsebesítették azt az újságírót, aki mindezt másnapi cikkében megszellőztette. Ezek közé tartozik a túlzott reagálást szült kolozsvári kaszabolás is.

Magyarországon 1880-ban még nem vált széles körben elfogadottá a tizenhárom esztendővel korábban létrejött kiegyezési rendszer, mely ellen főként az ellenzéki sajtó agitált szüntelen. A gazdasági élet ugyan fellendülni látszott, de politikai körökben és a hétköznapi élet szintjén alig halványult a szabadságharc leverését követően bevezetett és közel húsz éven keresztül működtetett osztrák abszolutista szabadságkorlátozás számos megnyilvánulásának emléke.

A lakosság sokesztendős folyamat során békélt meg az „Assistenz-Dienst”-tel (a hadsereg rendfenntartó szerepével). Felkelések, utcai zavargások alkalmával a felfegyverzett hadsereg békeidőben is kivezényelhető volt, szembeszállt a felvonuló civil lakossággal, és gyakran halálos áldozatokat hagyott maga után.

Személyi szinten a hétköznapokban is sűrűn előfordultak erőszakos esetek. 1868-ban a pesti elöljáróság mindhiába követelte, hogy a katonák szolgálaton kívül ne hordjanak fegyvert. Nagyban jellemző e korra a párbajszellem széleskörű elterjedése, melyet ugyancsak a katonaság honosított meg, „mint sok minden egyéb jó és rossz szokást” (Kacziány Géza). A tiszt becsületén (magánügy) vagy presztízsén (nyilvánosan) esett sérelmeket egyedül a helyben vagy kihívással vett elégtétel törölhette, a kihívás ráadásul a párbajkódex oltalma alatt hadbírósági enyhítéssel járt.

Magyarországon az 1870-es évekre a polgárságot is hatalmába kerítette a párbaj-mánia, a büntetőtörvények pedig kompromisszumot valósítottak meg a katonai és civil párbajfelfogás között. A tanúk jelenlétében, úriember módjára, szabályosan megküzdő felek gyilkosság vagy súlyos testi sértés vádjával nem a bűnözők közé zárattak, és a legsúlyosabb esetekben is csupán néhány hónap államfogházat szabtak ki Magyarországon.

Az osztrák hadbíróság drasztikusabb büntetésben részesítette a párbajok győztes tisztjeit, viszont az ellenfelét leküzdő katona nem kis eséllyel bízhatott a párbajpárti uralkodó kegyelmében.

Az osztrák tiszti becsületkódex becsületvédelemről (Ehrennotwehr) szóló előírása rendszerint fölháborította a magyar közvéleményt, hiszen azt írta elő, hogy „a tiszt, akit nyilvánosan bántalmaztak vagy megsértettek, köteles a sértést azonnal és fegyverrel megtorolni. (...) Ám ha egy másik tiszt vagy civil ismerősök látták, az Ehrennotwehr elmulasztása rangvesztéssel járt.

Ha párbajképes volt a sértő, párbajra kellett hívni, ha nem, karddal – de csak karddal – össze kellett vagdosni” (Josef Bartunek százados: Die Austragung von Ehrenangelegenheiten – A becsületbeli ügyek lebonyolítása, Bécs 1912, Hajdu Tibor közlésében).

A Kelet november 16-i, sok indulatot szült vezércikkének írója (Justus álnéven) a kaszabolás indíttatásának szemügyre vételekor éppen az osztrák tiszti becsületvédelem előírásaira hivatkozik mikor azt mondja, a tisztek „állásukat veszítik, ha sértéseket eltűrnek.” Ezt támasztaná alá – ha nem maradt volna leellenőrizhetetlenül, pletykaszinten – az a több irányból felröppent hír is, miszerint Ristow és Dienstl négy másik tiszttársával együtt tervelték ki a kaszabolást, azaz bajtársi biztatásra, netán kényszerítés alatt követték el tettüket.

Osztrák tisztek részéről a szabadságharc idején hangoztatott „magyar kutya” vagy „Kossuth kutya” sértés nem csak a forradalom idején és az abszolutizmusban, de a kiegyezést követően is napi szinten elhangozhatott, jóllehet egyre ritkábban, mígnem kikopott.

Bartha gyerekkorából, a szebeni iskolai évekből hozott, és a kor nacionalista retorikája által felerősített németellenességére vall, hogy a magyar önkéntesekkel szemben elhangzott sértést az első adandó – és bizonyítékkal alátámasztható – alkalommal betette lapjába (Ellenzék), a kihagyhatatlan csípős megjegyzés kíséretében. Ha mai szemmel túlzottnak is tűnik, a korabeli polgárok felháborodása érthető.

A hétköznapi provokációkban nemegyszer ludas közös hadseregbeli, német ajkú tisztek karddal támadnak egy olyan polgártársra, aki az alkotmányba foglalt szólásszabadsággal él. Eszerint bármelyiküket érheti atrocitás, amikor véleményüknek, mely nem német- vagy hadseregbarát, hangot adnak.

A hiszterizált közvélemény nyomására és támogatásával a polgárság utcára vonult és elégtételt követelt, bár ebben nem kis érdeme volt az ellenzéki nacionalista uszításnak. A helyi és országos szinten fellépő politikusok hozzáállása nagyrészt kormányellenes volt, hiszen a kormánynak, azaz a szabadelvű pártnak az osztrák féllel szembeni tiszteletből és a kiegyezést fenntartó igyekezetből csupán langyos kijelentésekre, vizsgálatot kezdeményező ígéretekre futotta.

A közelgő, 1881 közepén esedékes országgyűlési választásokra az ellenzéknek (függetlenségi és szélsőbaloldali pártoknak) égetően szüksége volt támadási felületre, és a Bartha-ügy kiváló alkalomnak tűnt. Igyekeztek is a maguk javára fordítani, amint a korabeli lapok tanúsítják, de a Tisza-kormány ekkor és ennyitől még nem volt megingatható.

Tisza „non movere” politikája, azaz a kiegyezést és konszolidációt védelmezni mindenáron, ha kell, bukással is vezényszava ekkor még hatásos volt. Végül 1890-ben a véderő-törvénytervezet előidézte bukását.

A hasonló esetekkel együtt a tisztikar magyarosítását szorgalmazó politikai erők apropójaként ebben a kolozsvári Bartha-ügy is kapott egy egészen apró szerepet. De akkor sem a függetlenségi ellenzék javára billent a mérleg, hanem továbbra is a szabadelvű párt színeiben fellépő Szapáry Gyula miniszterelnöksége következett.

Alternatív értékelés

Bartha összevagdalása nem volt 1880. novemberének egyetlen megrázó eseménye országos és helyi szinten. Alig pár nappal korábban, november 9-én két halálos áldozatot követelő földrengés rázta meg Zágrábot, melyet több utórengés is követett, a megrémült lakosság pedig ezrével menekült ki a városból. Kolozsváron Kéler Ilona, a színház nagy népszerűségnek örvendő, alig 20 esztendős színésznője esett ágynak toroklobbal (diftéria), napokkal a lajdinánt-ügy előtt. Állapotának javulásáról, súlyosbodásáról a város közönsége naponta értesült a három kolozsvári lap hasábjain. A színésznő november 26-án hunyt el.

Ilyen körülmények között robbant a közvéleménybe Bartha megsebesítésének híre, és mindkét tragédiát elhomályosította egy időre. Ha előzmény nélküli, valószínűleg sokkal kisebb botrány lesz belőle, és a két hadnagy ámokfutásának tekintik csupán. A neoabszolutizmusból örökölt ellenszenv a polgárság részéről, illetve az osztrák tiszteknek korábbi, magyarokkal és a magyar nemzeti jelképekkel szemben tanúsított ellenséges magatartása, valamint a sajtó riogatásai kiemelték azonban eredeti kontextusából és nemzetsértésnek állították be. Mindazonáltal az általános riadalom és felháborodás közepette a téma társasági, nyilvános és személyi értékelésébe gyakran vegyültek ironikus felhangok, elsősorban a német tisztikar számlájára.

A sajtó is rátett egy lapáttal, hisz közvélemény formáló szerepénél fogva rémhírekkel, analógiákkal a lapolvasók félelmeit remekül táplálta. Rövid időn belül politikai fegyverré vált a kaszabolás, és ezzel kezdődően a közvélemény viccfaragói nem mulasztották el a számos szempontból nagyszerűen kiaknázható eseményekhez hozzáfűzni gúnyos megjegyzéseiket.

A kissé agresszív hangnemben író és a sebesítést halmozottan kihasználó Ellenzék az első pillanattól támadó és bosszúszomjas állást vett fel, így hát attól sem riadt vissza, hogy időnként vélt vagy valós hírekkel, kétes valóságértékű párbeszédekkel és jelentésekkel traktálja olvasóit. Később humorérzékét más irányba kormányozta, és anekdotákat, versikéket, szarkasztikus történeteket helyezett el a hírek között.

A hetente egyszer jelentkező fővárosi Borsszem Jankó és Bolond Istók élclapok egy héttel az esemény után, november 21-én megjelenő lapszámaikban tárgyalták először sajátos hangvételben a kaszabolást, és később is visszatértek rá. Karikatúráik, verseik, csipkelődő megjegyzéseik üdítően vegyültek a nagyrészt bosszankodó sajtóvisszhangba.

Bartha és Ristow utóélete

Bartha sebeiről és állapotának javulásáról minden kolozsvári lap közölt híreket, melyeket a többi sajtóorgánum is átvett. Így került be majd minden lapba az orvosi látlelet, valamint gyógyulási előmenetele, legalábbis az első napokban, mikor egyrészt halálhírét keltették, másrészt a lehetséges amputációkat jósolták, később gyógyulásáról jelentettek röviden.

A betegágya mellől érkező híradások már az első napokban is csupán a napilapok belső hasábjaira kerültek, rendszerint a „Mindenfélék” közé, de gyakorta és még sokáig emlegették, mint „Kolozsvár városának betegé”-t (az Ellenzékben „lapunk betege”). Kiemelték, kedélyállapotát illetően végig tréfálkozó, a városi események iránt élénken érdeklődik.

Sebeinek első részletes leírása a Magyar Polgár november 15-i különkiadásában olvasható: „Jobboldalt a homlokcsonton átterjedőleg 1,5 cm hosszu, a koponyacsontokat is sértő vágás. Ettől 2,5 cmnyire a nyilvarrattal párhuzamos, mintegy 10 cm hosszu, mély seb. A bal falcsonton egy 12 cm hosszú, a csonthártyát is sértő vágás. A bal arcon egy másik vágás. A jobb kéz hüvelyk, mutató, közép és kis ujja ízületeikben átmetszve, a tenyér egy mély vágást mutat. A jobb felkaron egy 2 cm hosszú vágás. A jobb lapocz fölött egy 2 cm mély szúrás. A balkéz-izület egy vágás által, mely a kéz összes hajlító izmait és az egyik kar üterét átmetszette, nagy mértékben sértve.”

Ezt a látleletet veszi át a többi lap és többé-kevésbé ugyanígy közli. Míg egyeseknél 19, addig másoknál 24 vágás szerepel. Egy utolsó jelentést a fennmaradó és élete végéig jelentkező „állandó nyomorékság”-ról az Ellenzék 1881. január 26-i lapszámában találunk, a törvényszéki vizsgálat lezárását követően.

Ekkor megállapítják, „hogy csupán a balkéz mutató ujja és a jobb kéz hüvelykujja fogják visszanyerni teljes mozgási képességüket. A többi ujjak részint egészen használhatatlanok, részint ízületi merevségek miatt csak kevéssé lesznek használhatók.”

Bartha két hónap alatt felépült, 1881. január elsején „A hála nevében” című vezércikkel jelentkezett az Ellenzékben. Két hétre rá pedig a három elhunyt tag helyére megtartott törvényhatósági bizottsági (városi közgyűlés) választásokat a kétvízközi választókerületben megnyerte, ami tekintve, hogy két évvel korábban költözött a városba és csupán egy – igaz, osztrák tisztek által összevagdalt – újságíró volt, vagy éppen ezért, figyelemreméltó eredmény.

Júniusban országgyűlési képviselőnek választotta Kolozsvár és Szilágysomlyó. Ekkor a kolozsvári mandátumot fogadta el, később rövid megszakítással különféle székelyföldi községek, Gyula és végül Zenta városainak mandátumával 1905-ben bekövetkezett haláláig országgyűlési képviselő maradt.

Az ellenzéki tábor harcos, meg nem alkuvó, gyakorta párbajozó és jobb kézfején merev ujjaival sajátos figurája volt a magyar politikai életnek. Elhunytával kisebb kultusza támadt. Egész alakos fekvő síremléke a Deák-mauzóleum közvetlen közelében található a budapesti kerepesi temetőben.

Ami a két tisztet illeti, a nagyszebeni katonai bíróság hét havi büntetőfogságra ítélte őket, melyből azonban alig lett több harminc napos szobafogságnál, mivel az uralkodó kegyelmében részesültek. Noha mindkettejüket lefokozták, a hadseregben maradhattak.

Dienstl-t egy galíciai garnizonba helyezték át, Ristow előbb a Liebenau-i, majd a prágai gyalogos kadettiskolában vívótanár, később Luigi Barbasetti olasz vívómester mellett kardforgatást oktatott a bécsi Teréziánumban és végül ezredesi rangig vitte.

A századfordulón párbaj- és vívókézikönyvet, illetve tiszti becsületkódexet jelentetett meg. Utóbbit a közvetlen utókor mérvadó szakmunkaként forgatta, híre az Egyesült Államokba is eljutott (New York Daily Tribune, 1909. január 13.). Három évvel később újra kiadta Becsületkódex. A tisztek (tiszt- vagy kadétjelöltek) és egyéves önkéntesek magatartására vonatkozó intéseket és tanácsokat tartalmazó függelékkel a becsületbeli ügyeket illetően (Bécs, 1912) címmel. Gustav Ristow ezredes az albániai Berat vár ostrománál esett el 1917-ben.

(Transindex)

A nyakasság váratlan erénye. A Bartha–Ristow ügy, Kolozsvár 1880. november. Tovább
„Sajnálom, fiam: liberális vagy, semmire sem fogsz menni!” Kőváry László

„Sajnálom, fiam: liberális vagy, semmire sem fogsz menni!” Kőváry László

Szerző: Ferenczi Szilárd

Vélhetően így biztatta 1841-ben Kovács Miklós erdélyi püspök, a Gubernium tagja cenzori minőségében az alig huszonegy esztendős Kőváry Lászlót, amikor az ifjú néprajzkutató megjelenés előtt álló Székelyhonról című kéziratából kivágta a konzervatív fület sértő passzusokat. A később magyar tudományos akadémiai levelezői tagságot nyert fiatalemberre e szavak bizonyára csekély hatással lehettek volna, hisz az ekkortájt indult és hatvannyolc éven át tartó irodalmi tevékenysége során alig csitult liberalizmusa. Kőváry László hosszú életútját az Erdélyi Nagyfejedelemség értelmiségi polgáraként kezdte, szabadságharcosként folytatta, az új abszolutizmusban nyomtatta legfontosabb művét, végül idős szaktekintéllyé a konszolidált dualizmusban vált. A korszerűsödés reformkori útjára lépett Kolozsvár szellemi légkörében a nemzeti liberalizmus eszméiből főként az erdélyi hazafiságot sajátította el, amelynek szolgálatába állította egész irodalmi munkásságát. Ha enyhe radikalizmus fogta is el ifjúkorában, őt sem hagyta érintetlenül – mint ahogyan mindannyiunkat – az idő dimenziójának történelmi paradoxona, amely idősebb korára nézeteit a mérsékelt szabadelvűség irányába, konkrétan a felvilágosult Erdély és a fejlett Kolozsvár eszményi gondolatára terelte. Az etnikai, felekezeti és földrajzi sokszínűség erdélyi sajátosságait ezért mindig romantikus, szépírói vénával (igaz, gyakran túlontúl elvont metaforákkal) ecsetelte történelmi műveiben, s nemegyszer nosztalgiázott szívesen a fejedelemség korának politikai szabadsága fölött. A nyugati mintára polgáriasult, tiszta, kellemes város ideálját Kolozsvárban látta megvalósíthatónak, és ez irányban folytatott gazdag publicisztikai tevékenységet a számos városrendészeti egylet pénztárosi vagy titkári székéből élete kevésbé viharos szakaszaiban. Önálló kötetbe rendezett statisztikai, közgazdasági és biztosításügyi jelentései pedig a dualizmus kori Kolozsvár kivételesen gazdag várostörténeti forrásait képezik.

323.jpgA dualizmus kori Kolozsvár. Kép: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

Történetírói munkássága két szálra bontható: egyik oldalon a kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig művelődéstörténeti tanulmányokat közlő publicista, míg másik oldalon az Erdély történetének összegző jellegű megírását előkészítő kötetek, valamint a tulajdonképpeni, hatrészes Erdély történelmébe torkolló nagyvállalkozás történésze áll. Mindazt, amit az erdélyi történelem kötetekbe foglalt ismertetése során csonka eredménynek tekintett, a különféle sajtótermékek hasábjain próbálta utólag kiegészíteni. Élete végén Magyarország történetének megírásával is próbálkozott, azonban a Magyar Tudományos Akadémia elutasítását követően csupán egy kötettel készült el.

kovaryportre_harmad_hasab.jpgMűvei keletkezésének sorrendje és tudományos érdeklődésének fordulatai nem követhetőek életrajza vázlatos áttekintése nélkül. Az új tordai születésű Kőváry László 1836-ban, tizenhét esztendős korában jött fel Kolozsvárra (saját vallomásai szerint gyalogszerrel), hogy az Unitárius Kollégiumba beiratkozzon, ahol Brassai Sámueltől az iskolai tanterv szerint történelmet, földrajzot, kémiát, fizikát és matematikai filozófiát (mathesist), illetve soron kívül franciát tanult. Ugyancsak Brassai volt, ki az olvasóegylet keretében termékeny szellemi pályára állította, és tudta nélkül leközöltette első költeményét és novelláit, majd a református kollégiumban tovább tanuló jogászhallgatót a korban divatos útikalauzok, később néprajzi és statisztikai elemzések megírására biztatta. Kőváry bejárta hát ekkor Brassó környékét, Tekét és a Szilágyságot, amelyek leírásai Brassai gondozásában meg is jelentek, alig valamivel később pedig önálló kötetben írt a Székelyföldről kimerítő útikalauzt.

A Székelyhonról előszavában egy nagyon fiatal, de pragmatikus, korai művének hiányosságait jól ismerő és vállaló, őszinte (ekkor még csupán) néprajzkutató a következő vallomást teszi: „Célom nem volt valami encyclopediai rendszerű munkát adni, ilyet nálunk még ma nem lehet; [...] azért nem akarom másként tekintetni iratkámat, mint honi kutatásaim első füzetét; mely némelly tárgyokat felvesz úgy, miként írás és népmonda előad, másokat elkísér a kiismerés és vitatás bizonyos stádiumáig, legtöbbet pedig csak elvileg említ meg, vagy egészen elhallgat. Legyen, egyelőre hát utazás, memoire vagy kinek mint tetszik...”

Brassai még jogászhallgató korában szerzett neki egy következő nagyszabású feladatot Erdély statisztikája munkacímmel, Tilsch János kolozsvári könyvkereskedő megrendelésére és gróf Kemény József támogatásával. A Fényes Elek írta Magyarország statistikája (Pest, 1842–43) mintájára, tulajdonképpen annak erdélyrészi kiegészítéseként született a hiánypótló munka első kötete, melynek előszavában a könyvkiadó Tilsch vall az úttörésről, válaszul a szerző panaszaira: „tökéletes statistikája a föld egy birodalmának sincs, adunk a lehető legjobbat, s ez is nyereség akkor, mikor e mezőt parlagan kaptuk.” Szerző és kiadó egyben arra is vállalkoztak, hogy az olvasók levélben tett kiegészítéseit a második kötetben, illetve a következő kiadásban figyelembe veszik. Erre azonban már nem került sor, izgalmasabb vállalkozásba fogtak. Ellenőr címmel politikai lapot indítottak, és Kőváry mint tudósító személyes tapasztalatként élhette meg a Redoutban kimondott uniót.

Az 1848-as szabadságharc meghozta Kővárynak élete első nagyobb szabású megbízásait: előbb Szemere Bertalan nevezte ki az Országos Statisztikai Hivatal titkárának, majd pedig az erdélyi eseményekben előbb mint a honvédelmi bizottság küldötte vett részt, később Kossuth személyes felkérésére pesti tudósítóként Bem tábornok mellé szegődött. Itt szerzett tapasztalatait a lehető leghitelesebb forrásként használhatta fel az Erdély történelme hat kötetét kiegészítő Erdély története 1848–49-ben megírásakor. Utazásai során alkalma nyílt Erdély épített örökségének egy részét akkori állapotában felmérni és ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tenni az 1852-es, két bővített utánnyomást is megért Erdély régiségeiben Orbán Balázsnak (aki utólag plágiummal vádolta az elődöt), valamint a régész és művészettörténész utókornak.

emejelveny.jpgAz „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum” kezdetű Erdély régiségeinek van még egy erénye, nevezetesen, hogy ebben sürgeti először Kőváry egy múzeum-egylet létrehozását: „Muzeumot minden áron. Muzeum- egyletet, mely imaszerű kötelességévé tegye tagjainak, mindent megóvni e honban, mi emlék, s mindent összegyűjteni, mi gyűjthető.” Egy oldallal odébb pedig: „Hogyha e század nem képviselheti magát történelmi böcsű műemlék építményekkel, legalább emeljen csarnokot a múlt kincseinek, mely mentesítsen, amit lehet, az enyészet tipró lába alól.” Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mint ismeretes, 1859-ben gróf Mikó Imre támogatásával létrejött.

A szabadságharc leverését követően rejtőzni kényszerült, de többször letartóztatták. Fogságaiban írta az Erdély régiségeit, amelyet az 1853-ban megjelent Erdély földe ritkaságai követett, a romantikus prózaírók vadregényes ecsetvonásaival, lírai betétdalokkal. E kötetet tekintette az „Erdély ismeretlen múzeuma” sorozat második darabjának, melyben szűkebb hazája földrajzi adottságait énekelte meg, de ezt is befejezetlennek, tökéletesíthetőnek tartotta. Ekkor tér ki először a korábbi szerzők és kutatók ismertetésére, amely szempont tudományos tekintetben képez határkövet a Kőváry-életműben.

Békésebb és kutatásokban termékeny időszak következik. 1854-ben feleségül veszi hű kiadójának unokahúgát, Knausz Johannát, akivel 1907-ben bekövetkezett haláláig boldog, ám gyermektelen házasságban él. Ugyanebben az évben sort kerít „Erdély ismeretlen, eszményi múzeuma” harmadik osztálya, az „úgynevezett lovagterem” megnyitására, amikor megjelenteti Erdély nevezetesebb családai címmel a kor egyik elsõ genealógiai művét. A betűrendbe szedett, 257 nemesi családot bemutató kézikönyv a magyar- országi családkutatás úttörőjének, Nagy Ivánnak is követendő példaként szolgált levéltári forrásgazdagságával, leszármazási tábláival és címerrajzaival.

Kisebb munkái címmel 1857-ben egybegyűjtötte az erdélyi vonatkozású történelmi regéket és adomákat, a „nemzet géniuszának” tartott költő eposztöredékeit, amelyek az erdélyi múlt nélkülözhetetlen részleteit tárják fel. Romantikus szemléletében az ismeretlen, allegorikus szerzőben a népet ismeri fel, ki „előáll mint költő, s leülve a hazai romokra, dalban zengi el a hős tetteket, oly nyelven, mit a férfi szeret, mire a gyermek hevül, s a lány könyeket ejt”.

1858-ban publicisztikai tevékenységét is felfüggesztve minden igyekezetével az Erdély történelme első és második kötetének előkészítésén dolgozott, melyek a következő évben a kolozsvári Stein János nyomdájából napvilágot láttak. „Évek óta halogatám e munka közrebocsátását, várva, ha tán egy szerencsésebb előlép”  – vallja az előszóban, s tudja, hogy munkája úttörésnek tán még megteszi, de a szó szoros értelmében vett tudományos értekezéstől távol áll, és messze még Erdély minden szempontot kielégítő történetének megírása. „Mert sok a munka, s ha mindenikünk csak remeket akar, ha senki nem határozza el magát az úttörő keserű poharát kiüríteni, akkor a sisyphusi munkát százan meg százan fogják elül kezdeni, s Erdélynek története mégsem lesz.” És annak érdekében, hogy az utána jövők a kutatás fáradságos munkáját ne kezdjék a nulláról, itt kimerítő felsorolását adja a korábban latin, német, román és egyéb európai nyelveken született történeteknek. Ugyanezen megfontolásból a második kötet elején tizenhat oldalon keresztül leírja „Levéltáraink mint kútfők” cím alatt az erdélyrészi országos, megyei, városi és egyházi levéltárak fellelhetőségét, történetét és belső rendszerét.

Az Erdély történelmének további köteteit az 1863-as esztendővel bezárólag adja ki, beleértve az 1848–49-es szabadságharc történetét is, a mellé rendelt Okmánytárral együtt. A tudomány korabeli állása szerint szinte semmiben nem marasztalható el kezdeményezése, a mai szempontok azonban aligha teszik elfogadhatóvá főművét, elsősorban a honfoglalás és államalapítás körülményei tekintetében. Két okból van így: egyrészt hiteles forrásként nyúl Anonymus Gesta Hungarorumához, másrészt eredetinek fogadja el a Csíki székely krónikát. Az erdélyi fejedelemség korrajzában azonban a mai napig használható adatokat közöl, tekintve, hogy számos levéltári anyagnak a közbeeső másfél évszázadban nyoma veszett.

1691-oszk-peldany.jpgA Csíki Székely Krónika (részlet). Kép: oszk.hu

Az önálló kötetek sorában említést érdemel még A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című munkája, amelynek előszavában megismétli és továbbszövi a tizennyolc évvel korábban, a Székelyhonrólban önálló életre keltett szállóigéjét. Akkortájt a Pesten megcsodált Laborfalvi Róza színművésznő játéka felvázoltatta vele az erdélyi magyar színjátszás helyzetét (illetve a színvonal emeléséhez és a tehetséges erdélyi ifjúság itthon maradásához fűzött reményeit). A szövegkörnyezet így hangzott: „S az ily színészekért kiket néz Erdély? Silány kontárokat. [...] Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.” 1860-ban kibővítette a nemzeti továbbélés szellemi közegeit: „Nyelvben, szokásban él a nemzet. S ha a nyelv, a nemzeti irodalom mívelése életfeltétel, szintén az a nemzeti szokások ápolása, nemesítése.” És ismétli meggyőződését, miszerint sajátosságai megőrzésével Európában és nem Európával szemben vagy azt majmolva lesz képes fejlődésre és megmaradásra Erdély társadalma.

Művelődéstörténeti érdeklődése abban a korban ágazott szerteszét, amikor az európai történetírásban az eszme-, gazdaság- és társadalomtörténet megtörni látszott a politika- és diplomáciatörténet egyeduralmát. Cikkei többségét a kolozsvári Hetilap (melynek szerkesztője volt), az Erdélyi naptár, az Értesítő, a Magyar Polgár, az Erdélyi Múzeum és a maga alapította Korunk, valamint a pesti Hölgyfutár és Pesti Napló közli, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Bölöni Farkas Sándor, gróf Bethlen Miklós, báró Wesselényi Miklós, Brandenburgi Katalin és Bolyai Farkas életrajzával mutatkozik be, mint biográfus, párhuzamosan Erdély nevezetesebb asszonyainak is méltó emléket állít. Később megírja Brassai százéves pályafutását, melynek számos részletéhez személyes tapasztalataiból merít. Művészettörténeti leírásokat is közöl olyan műemlékekről, amelyek ma már alig láthatóak (az egeresi kastély, a radnai templomrom stb). Családtörténeti kötetének kiegészítéseként 1900–1901-ben feldolgozza a 19. században kihalt Hunyad megyei, majd az erdélyi főúri családok és utolsó képviselőinek említésre méltó cselekedeteit.

Vallástörténeti írásaiban leginkább saját vallása, az unitarianizmus úttörőinek életrajzával foglalkozik (Dávid Ferenc, Péchy Simon, János Zsigmond és mások). A színháztörténet és irodalomtörténet iránti érdeklődése ifjú prózaíró korától és a Székelyhonrólban felvetett gondolataitól számítva élete végéig mit sem lankad. A női nemmel pedig nemcsak a színpadi szereplések kapcsán foglalkozik, de nevelésükről, háztartásban betöltött szerepükről, valamint a női öltözet, hajviselet és fejdíszek történetéről több ízben is értekezik a hölgysajtóban. A hölgyeknek ajánlja például az 1853-as Erdély földe ritkaságait is, „mert a nőnem kezében van letéve a haza s emberiség jövője”. Pályafutásának legnépszerűbb kiadványai pedig nem mások, mint a gyermekek számára rímekbe szedett Erdély történelme és földrajza, melyeket joggyakornoksága után a Sárdi Simon kelementelki házában, házitanítóként megismert legkisebb gyermek, Györke szemével láttat és jár be.

Közéleti szereplést a hetvenes években vállalt, mint biztosítási szakember, közgazdász és városrendész. Új minőségében sem szüntette meg irodalmi tevékenységét, de ezúttal a városi lakosság közegészségügyi és anyagi helyzetén, illetve lakásviszonyain próbált felvilágosító jellegű írásaival javítani, és magánemberként is tevőlegesen járult mindehhez. A Fellegvár oldalában álló 50 000 négyzetméteres telkét részletfizetéses parcellázással a vasúti munkásoknak bocsátotta építkezésre. A Gépész, Vas, Kalauz, Mozdony, Raktár és Új utcák hálójában egy új városnegyed, a Kőváry-telep alakult ki a századfordulóig.

kolozsvar-terkep_dka.jpg

A Kőváry-telep a fellegvártól északra található. Kép: mek.oszk.hu

1883-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába emelte, mely kitüntetést az Erdély történelméért ítélték a kolozsvári történésznek. Amikor azonban a millennium alkalmából a Magyarország történelme pályázatra Kőváry is benyújtotta a maga írását, „saját tagjáról keményebb, kíméletlenebb, lesújtóbb bírálatot az Akadémia tudtommal sohasem mondott, mint ez alkalommal”, írja Márki Sándor a kortársát búcsúztató 1910-es emlékbeszédben. Ugyanazon évben Kőváryt egy másik csalódás is érte, a Kolozsvári Kisegítő Takarékpénztár bukása, melyért „mint igazgatót, elsősorban őt vádolták.” Az ürömbe öröm is vegyülhetett hat évvel később, amikor a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli díszdoktorává avatta.  Felesége kiadta még a Magyarország története nemzetközi helyzetünk szempontjából címmel a millenniumi pályázatra benyújtott munkájának átdolgozott változatát, az idős tudós azonban ezt már nem érte meg.

„Itt élt és írta Erdély és Magyarország történetét dr. újtordai Kőváry László történet- író, a Magyar Tudományos Akadémia tagja stb. sz. 1819 – megh. 1907” – hirdeti két ablaktól közrezártan egy emléktábla a kolozsvári Bástya utca sarokházán. Véletlenül, de stílusosan a később odaköltözött Történelmi Múzeummal szemben. Hű felesége, Knausz Johanna vésette a feledékeny utókor kollektív emlékezetébe 1918-ban.

(Korunk, 22(2011) 5. 41-46.)

„Sajnálom, fiam: liberális vagy, semmire sem fogsz menni!” Kőváry László Tovább