Kolozsvári Krónika

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete?

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete?

Szerző: Gál Zsófia

Az Osztrák-Magyar Monarchia kora Kolozsvár történetének virágzást hozó periódusa volt. A gazdasági és a kulturális fellendülés mellett építészeti szempontból is nagyon jelentős átalakuláson ment keresztül a város. Ez az a korszak, amikor a történelmi belváros elnyeri máig is meghatározó arculatát, a kisvárosias jellegét levetkőzve − erdélyi viszonyaltban − elegáns nagyvárossá növi ki magát.

Sok olyan épületet (köztük számos lakóházat) bontottak le vagy alakítottak át, amely nem felelt már meg a funkcionális és reprezentatív igényeknek, s helyükbe sokkal elegánsabb, magasabb palotákat emeltek, az újonnan létrehozott intézmények pedig új székházakat kaptak. Gheorghe Vais szavaival élve a város egy “állandó építőteleppé válik”, ahol az építkezések mindennapi eseménynek számítottak, mondhatnánk, akárcsak napjainkban. A nagyobb költségvetésű építkezések esetében nagy figyelmet kapott a megfelelő, modern építészeti programok, valamint a legújabb technológiai vívmányok alkalmazása. Utóbbiak közé tartozott a vasbeton is, mely magyarországi viszonylatban viszonylag korán megjelent Kolozsváron. Írásunk célja az első vasbeton technológiát is alkalmazó épületek számbavétele az elsőbbség kérdésének tisztázása érdekében.

Vasbetét nélküli betonszerkezetet a 19. század közepén alkalmaztak legelőször Magyarországon a Lánchíd pilléreinek alapozásakor illetve a lánclehorgonyzó testének készítésekor, s ugyancsak betonalapot öntöttek például az Országház, vagy a Hauszmann által tervezett Műegyetem építésekor is. Az egyszerű betonhoz képest a vasbeton egy összetettebb, kompozit szerkezet, mely a betonépítés és a vas- illetve acélépítés összekapcsolásából születő, minőségében új konstrukció.

A kezdetekkor három fő rendszerét dolgozták ki. A Monier-féle szabadalom esetében a vasváz az építmény alakját, tartását adta meg, és szilárdságot kölcsönzött, statikai szerepe azonban még nem volt. Wünsch Róbert találmánya az ún. merev vasbetétes szerkezet, melynek esetében a betonba a formának megfelelő szögvas-konstrukció került. E két szerkezettípus alapvető hiányossága, hogy nem voltak továbbfejleszthetőek.

A korai kísérletek ellenére az igazán áttörő, modern vasbeton technológia kidolgozása még váratott magára. Igazán elterjedtté csak François Hennebique hosszas kutatómunka után 1892-ben szabadalmaztatott rendszere vált. Elsődleges célja a tűzbiztonság volt, ugyanakkor ő teremtette meg az együtt dolgozó lemez és gerenda fogalmát, továbbá a hajlítható, összekapcsolható henger keresztmetszetű acélbetétek formájában megoldást talált a monolit csomópontok összekapcsolásának problémájára.

Magyarországon Zielinski Szilárdnak köszönhetően jelent meg a szisztémat. Magyarországi tanulmányainak végeztével nyugat-európai tanulmányútra indult, ahol mindenekelőtt a vasutakat és a hidakat tanulmányozta, s első önálló tervezői éveiben is főként ezzel foglalkozott. A Műegyetem magántanáraként 1897-től a vasbeton szerkezetek tervezését oktatta. Az 1900-as párizsi világkiállításon felvette a kapcsolatot Hennebique-kel, s a szabadalom magyarországi képviselőjeként szoros kapcsolatot hozott létre annak francia irodájával.

A részben vagy teljes mértékben vasbeton vázas épületek ritkán jártak új formai megoldásokkal. A magyarországi épületek esetében Császár László három fő architektonikus megközelítést különít el. Az első esetben a reprezentációs igényű magán- vagy középületeken a vasbeton szerkezet a külső dekoráció alá van rejtve (pl. Ray Rezső, Korb Flóris – Giergl Kálmán épületei). A második megközelítés Medgyaszay István által tervezett hasonló típusú épületeken figyelhető meg, ahol a magyaros motívumokat is tartalmazó formakincs szervesen kapcsolódik a vasbeton szerkezet adottságaihoz és annak követelményeihez. A harmadik csoportot a minden formai vonatkozást nélkülöző, monolit, egységesen vasbeton pilléres és -falas ipari épületek alkotják.

A lakó- és középületek körében Magyarországon már a századfordulót követően megjelent a vasbeton szerkezet. Ennek egyik emblematikus példája a fővárosi Zeneakadémia Korb Flóris és Giergl Kálmán műépítészek által tervezett, Jemnitz Zsigmond mérnök közreműködésével 1906-ban kivitelezett épülete. Néhány évvel később, 1909-ben készült el Sziklai Zsigmondnak a Gut és Gergely irodával együtt megtervezett Párisi Áruháza. Korb és Giergl 1903-1913 között tervezett és kivitelezett épületeinek sorában számos vasbeton szerkezetű épületet és építményt találunk. Ilyen a kőbányai víztorony (1902–1913), a szegedi víztorony (1903–1904), és a Budapesti Tudományegyetem Külső Klinikai Telepének épületegyüttese (1904–1913), melyek mindegyike a Zielinskivel való közreműködés eredménye.

A kezdeti próbálkozásokat követően igazán csak az 1910-es évek elejétől hódít teret a vasbeton a lakóházak és középületek esetében. Az egyre szaporodó, vasbeton szerkezeteket tervező irodák között mindenképpen szót érdemel a Gut Árpád és Gergely Jenő páros, akiknek a nevéhez 1908-tól kezdődően hozzávetőlegesen 700 vasbeton szerkezetű objektum köthető, a már említett Zielinski-iroda, melynek megszűnését követően annak vezetője, Jemnitz Zsigmond saját irodát nyitott, továbbá a Grünewald és Schiffer-iroda, és Enyedi Béla tevékenysége.

Noha a Hübner Jenő által tervezett Marianum Leánynevelő Intézet 1911-ben befejezett vasbeton épülete ténylegesen korainak számított a fővárostól távolabbra eső Kolozsváron, nem tekinthetjük az első kolozsvári vasbeton épületnek. A szerkezet Zielinski tevékenységének köszönhetően gyorsan elterjedt Magyarországon, így Kolozsváron is korán megjelent. A szakirodalom utálásai alapján az egyik első ilyen szerkezetet is alkalmazó épület a Fellner és Helmer iroda által tervezett, Spáda János által kivitelezett Nemzeti Színház (1904–1906, ma Román Nemzeti Színház). A szerkezetre vonatkozóan részletes adatokkal egyelőre  nem rendelkezünk, Gheorghe Vais azonban megemlíti, hogy a vasszerkezetekhez szükséges acélt és a beton vasalását a budapesti Schlick gyár szállította. Továbbá a Napló egyik, a folyamatban lévő építkezésekről beszámoló cikke 2500 m3 már felhasznált betonról ad hírt, ezzel utalva a rá.

“A Hunyadi-tér sártengeréből napról napra kialakulnak az új színház hatalmas arányai. (…) Hogy fogalmat alkothattunk magunknak az épület arányairól, utalunk a következő adatokra: eddig csupán az alapozással és a pince falazatával készültek el. És ezeknél a munkálatoknál felhasználtak 2500 m3 betont, 40 vaggon cementet, 500 m3  kő- és téglafalazatot, 5 vaggon traverz-et és 1 vaggon kötővasat. (…).”

Nem sokkal később, 1906 és 1909 között készült el a Ferenc József Tudományegyetem vasbeton szerkezetet is alkalmazó könyvtárának épülete. A vasbeton héjazatot legkorábban a műszaki építmények esetében alkalmazták, de viszonylag korán, a századforduló környékén megjelent az építészeti eszköztárában is. Ennek egy korai kolozsvári példája a könyvtár olvasótermének szerkezete.  A Vasárnapi újság egyik 1909-es cikkében a következőket olvashatjuk:

“Itthon és külföldön magára áll, (…) a legújabb vívmányok gyakorlati alkalmazásán túl a fejlett technika eredményeit okosan használta föl, (…) a könyvtár építési tudományának minden kívánságát megvalósította, fölfogásban és épületi típusban is haladást jelent. (…). Alsó és felső födémjük [ti. az olvasótermeké] vasbetonból készült, ami tűzi veszedelem ellen számított óvóintézkedésnek. Vasbetonból valók a főépület és a repozitórium lépcsői is. (…)”

A Korb és Giergl által tervezett középület kivitelezője a kolozsvári Reményik Károly vállalkozó volt, s a folyamatban fontos szerep jutott a fiatal Kappéter Géza budapesti építésznek. Kappéter kolozsvári tartózkodása idején, a könyvtár művezetési munkálatainak vezetése idején tervezte meg Udvari András mozitulajdonos számára a Ferenc József út elején álló, 1910-ben elkészült Uránia Palotát. Az egyetemi Könyvtár építési munkálatai során bizonyára alaposan megismerhette az új technológiát, így nem kizárt, hogy a modern, széles fesztávolságú, mozgófénykép-vetítésre kialakított termet is magába foglaló bérházat − vagy annak egyes részeit − vasbeton szerkezetűre tervezte.

A beton héjazatok azonban nem csak négyszög alakú terek lefedésére alkalmasak. A technikai újítások alkalmazásában a nemzetközi szcénával lépést tartva Magyarországon is viszonylag korán megjelentek a vasbeton szerkezetű kupolák. Ennek egyik első példája az 1910-ben befejezett kolozsvári Nyári Színkör kettős héjú vasbeton kupolája, melyet Spiegel Frigyes és Márkus Géza terveztek. A tervrajzok tanúsága szerint a nézőtér lefedése mellett a falazat megerősítésére is alkalmaztak vasbeton gerendákat.

A Marianum Leánynevelő Intézet főépülete az előbbieknél valamivel később, 1910 és 1911 között épült fel.  Császár László rendszerében ez az épület − akár csak az előzőek − az első csoportba sorolható. A vasbeton szerkezetű tartóelemeket kitöltő téglafalazatot klinkertégla burkolattal rejti el. Korai vegyes vasbeton vázas épületként nem érzékelhető rajta az új építőanyag és szerkezet átalakító hatása, a váz és a dekoráció két különálló részként, egymásra való hatás nélkül kapcsolódnak egymáshoz. A technikai vívmány alkalmazása tehát funkcionális szempontokat tart szem előtt, az esztétikumra nincs erős befolyással.

Bár nem nevezhetjük Kolozsvár első vasbeton épületének, az elsőbbség kérdése természetesen nem von le semmit az épület értékéből. A Marianum ennek ellenére korának egyik meghatározó, modern épülete volt, mely nélkül Kolozsvár építészettörténete kétségkívül szegényebb lenne.89.jpg

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete? Tovább
Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró, jogtanár, festő önéletrajzából

Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró, jogtanár, festő önéletrajzából

Szerző: Ferenczi Szilárd

Békésy Károly a dualizmuskori Kolozsváron úgymond „középkategóriás” közéleti személyiségnek számított. A kor rangítélete szerinti „magas” állami vagy helyi közigazgatási állást nem töltött be, ám középszerűként korántsem jellemezhető buzgalma a kispolgári származás dacára tekintélyes állásokba juttatta és városszerte becsülték. Az 1870-80-as években Kolozsvár két népszerű napilapjának is főszerkesztője volt, egyiknek, valamint egy szabadidő folyóiratnak tulajdonosa. Még diákkorában ő alapította az Egyetemi Társalkodó Kört, később nőipari iskolát indított, egyik alapítója és 1914-ig igazgatója volt az Erdélyrészi Iparfejlesztő Egyesületnek, főispáni megbízásból tiszteletbeli törvényhatósági bizottsági taggá vált, ugyanakkor bankhivatalnoki és hosszas huzavona után egyetemi magántanári állást szerzett.

Mindezek mellett az Erdélyi Múzeum Egyesület igazgatótanácsi tagja is volt a századelőn, továbbá ki tudja még hány bizottság, kör és jótékonysági egylet alelnöke vagy titkára. A városban két beltelket, valamint egy telkes házat mondhatott magáénak a státusszimbólumi helyszínnek számító Majális utcában. Albach Géza (1829–1900) polgármester vejeként is számontartották. Mindezek ellenére, saját bevallása szerint, számos „esküdt ellensége” volt a kolozsvári akadémiai és politikai körökben, és mint majd látni fogjuk, a kor több híres kolozsvári személyisége tartozott e csoportba. Úgy érezte, hogy rosszakarói az általa vezetett két napilap és önmaga szabadelvűpárti elkötelezettsége miatt akadályozták pályáján. Az Életem története címet viselő, mintegy 224 számozott negyedívet kitevő és számtalan utólagos betoldással alaposan kibővülő kézirat (amelyet minden bizonnyal megrendelésre írt, de végül kiadatlan maradt) első bejegyzése 1883-as keltezésű, az utolsó 1928. február 3-ai, és az életeseményeket 1850-edik évi születésétől körülbelül 1920-ig dokumentálja.

A vallomásaiban minduntalan Charles Dickens személyes szenvedéstörténetére, a David Copperfield regényre utalgató Békésy gyermekkora az abszolutizmusban telt, 15 évesen lelkes gimnazista diákként ünnepelte Magyarország és Erdély uniójának kimondását a kolozsvári Redutban, érett férfikorát a dualizmus éveiben élte aktívan,  nyugdíjasan pedig Majális utcai házában szembesült a berendezkedő román karhatalommal. Szegénysorban hunyt el 1938. december 10-én.

125_1.jpg

A sapkakötő fia

1850. február 14-én született Kolozsváron, református kispolgári családban. Édesapja a miskolci származású Békésy József sapkakészítő, édesanyja Szabó Juliánna az erdővidéki Apácáról. Tizenkét testvére született, ám mindössze heten érték meg a felnőttkort, négy fiú és három lány. Előbb a katolikus, majd a református gimnázium tanulója volt. Mivel édesapja a sapkakészítésből nemigen tudta népes családját élelmezni, előbb fényképészettel próbálkozott Kolozsváron, de a magasan képzett konkurencia legyűrte, később Besztercéről hagymát és Nagyszebenből zsírt szállított a kolozsvári piacra, de ez a vállalkozása is kudarcba fulladt.

Az elemista Károly inasnak szegődött, előbb Julius Metzner órásmesternél, majd a tekintélyes Schwarzel-féle fűszerkereskedésben, végül a nemsokára magát szíven lövő Demjén (? keresztnevét nem említi) könyvesboltjában végzett apró munkákat. Édesapjával Marosújvárra költöztek, ahol fényképészeti stúdiót nyitottak, ám a vidéki helyszín sem kedvezett e polgári vállalkozásnak. A kis Károly itt próbálkozott először rajzzal és lírával, ugyanitt készítette első rézkarcait.

kolozsvar latkep

Középiskolás éveiben Hegedüs Sándor házitanítványa Kolozsváron, aki később a Széll-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, és akit itt kissé ambivalensen így ítél meg: „...egy ripacsos arcú sovány diák, de nem mindennapi ember tanítványává lettem. A későbbi magyar miniszter úrról, mint tanítóról nem ejthetek hízelgő szavakat. Majdnem egész életemen át a sors összeköttetésben tartott vele, de a melegségnek és őszinte vonzalomnak egy szikrája sem vetett fényt e viszonyra, s az érdekkapcsolaton kívül idegeneknek maradtunk egymásra nézve. Hegedüs Sándor, miként azt Gyulay Pállal egyetértőleg megállapítottuk, kevésbé volt talentumos mint ember, de határtalanul nagyratörő, csodálatosan munkabíró és az összerogyásig szorgalmas férfiú” (128. o.).

1865-ben, a kolozsvári Redut épületében tartott erdélyi országgyűlés üléseit a karzatról követte diáktársaival együtt. Ekkor már annyira ügyesen rajzolt, hogy felfigyelt rá Orbán Balázs, és a rövidesen kiadásra kerülő Székelyföld leírásába bekerült két, falut ábrázoló rajza. Portrékat, tájképeket, valamint Kolozsvárt ábrázoló nagyméretű városképeket festett később.

A pesti egyetem jogi fakultására 1870-ben jelentkezett. A fővárosban nem érezte jól magát, különösen a nagyszámú német ajkú őslakosság zavarta, valamint a pesti zsargon, illetve az a megdöbbentő tény, hogy „nők szólították meg az utcán” (141. o.). Többször is ott ólálkodott a Sándor utcai képviselőház főbejárata körül, és egyszer sikerült „Deák Ferenc szeme közé” néznie, aki „nehézkesen szállott ki egyfogatújának neki kissé szűk ajtaján.” (145. o.) Szobatársa Himmelstein Móric színi hallgató, aki rövidesen magyarosította nevét Ménkő Mórra, később pedig Ditrói Mór néven a kolozsvári színház, majd a budapesti Vígszínház igazgatója lett (142. o.).

Békésy két tanévet járt ki Pesten, de a bárányhimlőből csak nagyon lassan felépülő és letargikus beteg édesanyja ápolására hazaköltözött. Átiratkozott ugyan a kolozsvári jogi akadémiára, de tanulmányait rövidesen megszakítani kényszerült, mivel kiskorú testvérei eltartásában kellett segédkeznie a különféle üzletekbe állandóan belebukó édesapa mellett, ezért 1872-ben újságírói állást vállalt a kormánypárti Kelet napilapnál, Szász Béla főszerkesztő meghívására. Justus álnéven vagy aláírás nélkül írta vezércikkeit és néha színikritikákkal jelentkezett. Jogtudori diplomáját végül a ’90-es évek folyamán megszerezte.

A kormánypárti lapszerkesztő

A Kelet főszerkesztői teendőit 1875-ben vette át, majd 1877-től tulajdonosa is a napilapnak. Azt vallja, remekül együtt tudott működni az erdélyi arisztokrácia illusztris képviselőivel, azzal a főnemesi réteggel, amely „... a fejedelmek óta mindig elévülhetetlen hazafias szolgálatokat tett Erdélynek. Én abban a korban voltam szerkesztő, amikor még ez az arisztokrácia ezeket a szolgálatokat minden érdek nélkül veleszületett nemzeti kötelességnek ismerte” (182. o.). Viszont egy utólagos, talán Trianon után csatolt betoldásban árnyalja kissé álláspontját: „az erdélyi arisztokrácia igen számos tagjának a gőg volt legfőbb bűne, amelynek azt hiszem nagy része van e nemes történelmi osztály mai szomorú sorsában” (Békésy Károly é.n., pótlás a 182. laphoz).

Több erdélyi idős arisztokrata rendszeresen vezércikket írt a Keletben, és mint kakukktojás köztük a porosz állampolgár gr. Schweinitz Gyula nyugalmazott honvéd-alezredes, aki a gr. Nemes családba beházasodva öreg korára Erdélyben telepedett le. Schweinitz egy közös szász-magyar gazdasági együttműködés megteremtésén dolgozott, és ekkortájt indította az „Erdélyi közgazdasági értekezletek” mozgalmat, amelynek jegyzője Békésy lett. A vándorértekezletnek többek között olyan előkelő kolozsvári támogatói és előadói akadtak, mint Sigmond Dezső szeszgyáros, Bokros Elek országgyűlési képviselő, Gámán Zsigmond nyomdász-könyvkiadó és Gamauf Vilmos neves közgazdász (183. o.).

Hamarosan a lap munkatársai sorába lépett a bukaresti születésű Sándor József, akit nemzetiségi szakemberként alkalmazott. „Rendkívül ágilis és lelkiösmeretes, de egyszersmind sajátosan önálló, maga lábán járó munkatársat nyertem benne, aki Romániában növekedvén, rendkívüli jártassága volt román dolgokban, a román lapok állandó támadásainak lefordításában és derekas visszaverésében” (184. o.). Sándor József később az EMKE elnöke lett, Trianon után pedig a román parlamentben szenátor.

Marosvásárhelyről munkatársul szegődtette a Kelethez a remek tollú Petelei Istvánt, akinek emberi jóságáról és újságírói tehetségéről három oldalon keresztül csupa dicsérő szavakkal emlékezik, ám utána keserűen jegyzi meg: „a történelmi hűség kedvéért kénytelen vagyok azt felemlíteni, hogy megkérdezésem nélkül tárgyalt és állapodott meg Jeney Victorral a saját tulajdonomat képező hírlap megszűntetése és az új lap szerkesztői állása felett. Hiába, senki sem született hiba nélkül” (188. o.). Felsorol még pár, a Kelethez ekkortájt szerződött külső munkatársat, többek között Bede Jóbot (a Pesti Hírlap majdani vezércikkírója), Beksics Gusztávot (a híres publiciszta) és Berzeviczy Albertet (később képviselőházi elnök és a Nemzeti Munkapárt egyik alapítója) említi (190. o.).

Politikai téren a szabadelvűpárti jelöltek mellett tette le a garast, és önéletrajzában két országgyűlési választással kapcsolatos életképet is kiragad, amelyeknek szemtanúja volt. Előbb egy 1884-es nyári eseményről szól, amikor a vonattal kampány céljával Kolozsvárra érkező Hegedüs Sándor elsőkerületi szabadelvűpárti jelölt díszes konflismenetben a főtér irányába hajtatott végig a Ferenc József (ma Horea) úton. Békésy az első kocsik valamelyikén ült, és feltűnt neki, hogy az éppen újrakövezés alatt álló út mentén halomban álló bazaltkockák körül túl sokan tolonganak, majd egy óvatlan pillanatban kőzápor zúdult a kocsisorra, és többen megsebesültek.

Maga Békésy is hetekig feküdt míg súlyos zúzódásait kiheverte. Másodjára egy év nélküli (valószínűleg 1887-es) szilágycsehi, nemzetiségi feszültséggel terhes eseményt emleget, ahol a magát Neményi Ambrussal szemben jelöltető báró Bánffy Béla oldalán jelent meg. Egy választással korábban magyar-román konfliktus tört ki a község központjában, amikor a nagy számban megjelent román választópolgárokat a magyar ifjak "agyba-főbe" verve kergették el az urnák mellől, így nyerhetett Neményi. Most a románok botokkal érkeztek a választásra, amelyektől még felszólításra sem váltak meg, mindazonáltal Neményire adták le tömegesen szavazataikat (188-190. o.).

Békésy vs. Bartha

Kolozsvári legnagyobb ellenfele mind a sajtóvitákban, mind pedig a párbajszobában a rugonfalvi születésű Bartha Miklós volt, az Ellenzék főszerkesztője. Bartha 1878-ban került Kolozsvárra, a kudarcba fulladt székely puccsot követően, és igen gyorsan a K. Papp Miklós vezette Magyar Polgár napilapnál állásba került. A harsányan függetlenségipárti Bartha nem egy párbajt vívott már korábban, és most is, amikor csak tehetette, tollával addig sértegette becsületében ellenfeleit – pártállástól függetlenül – míg elkerülhetetlenül párbajra került sor (Ferenczi Szilárd 2013, 8-9. o.).

Békésynek – mint írja – első ízben Bartha egyik főtéri lumpolása kapcsán gyűlt meg vele a baja. A lumpolás alatt azt érti, hogy Bartha egyik hajnalban ittasan cigányzenét húzatott magának a főtéren és minden két dal között földhöz vágott egy pezsgősüveget. Ezt Békésy a Keletben megírta, Bartha pedig sértegetően replikázott, ezért Békésy elküldte két segédjét párbajkihívással, Bartha pedig elfogadta. Kettejük párbajának leírása az önéletrajzban hat oldalt és mind a hat oldalon ugyanannyi sűrűn írt lapszéljegyzetet tesz ki. Mindkét fél segédjeit megnevezi, a Bartha életrajzában tévesen a Redoutként szereplő helyszín (lásd Sebesi Samu 1908, 49. o.) itt Szepesy Lajos főtéri lakása, továbbá ismerteti a fegyvereket, a csapások sorrendjét, azt a pár apró vágást, amit egymáson ejtettek, győzelmét, de ugyanakkor az öltözésnél felfedezett vérző fejbőrsebét is (170-175. o.).

Egy évvel később, 1880. novemberében Bartha kapcsán országos botrány robbant. Azzal kezdődött, hogy Bartha, aki immár az Ellenzék főszerkesztője egy rövidhírben megírta, hogy egy bizonyos Gustav Ristow hadnagy a kolozsvári egyéves önkénteseket „magyar kutyáknak” szólítja. A becsületében sértett Ristow elégtételt követelt Barthától, de az újságíró arra hivatkozván, hogy az igazságot írta és nem rágalmazott, megtagadta a kihívást. Ekkor Ristow és Edmund Dienstl hadnagytársa felkeresték Barthát az Ellenzék szerkesztőségében, s rövid szóváltást követően kardjaikkal összekaszabolták (Ellenzék 1880, nov. 13.-15. lásd még: Gerő András 1991, 62-63.,).

Kolozsvár közvéleménye őrjöngve követelte az országvezetéstől a német tisztek megbüntetését, azonban Tisza (egy-két erőtlen nyilatkozattól eltekintve) inkább nem szegült szembe a párbajpárti uralkodóval, aki pár hónap fogság után felmentette a hadnagyokat, ám a tiszti kötelékből elbocsátotta (Ferenczi Szilárd 2013, 20. o.).

A kaszabolás Kolozsváron tovább mélyítette az osztrákellenességet és egyenruhafóbiát szült. Aznap és a következő napokban Békéssy főszerepet vállalt a kedélyek lecsillapításában, ám békítő felhívásait rendszerint megabcugolták, különösen amikor a harsány függetlenségi szónoklatot kivágó Ugron Gábor után emelkedett szólásra a főtéren, vasárnap. A történtekért az osztrák tiszteket és Barthát egyaránt elmarasztaló vezércikke miatt a Kelet 1880. november 16-i lapszámát „az egyetemi ifjúság pálcára tűzte, a Hunyadi térre vitte és ott ünnepélyesen elégette” (pótlás a 174. laphoz). A fővárosi Független Hírlap éles hangon bírálta álláspontját, ezért Békésy beperelte a lapot a budapesti esküdtszéken, amely egyhavi börtönfogságra ítélte a cikket jegyző Becski Endrét – állítja önéletrajzában Békésy (176. o.) – és a Fővárosi Lapok 1881. június 26-i lapszáma megerősíti.

További adalékok

Újságírói érdeklődése és lapalapító kedve a Kelet főszerkesztői teendői közben és után is tevékenységre sarkallták. Előbb Sport címmel szabadidő lapot jelentetett meg 1876-1877-ben, és 1882-től 1886-ig, a lap beolvadásáig a Kolozsvári Közlöny szerkesztője volt. A 1890-es évektől magántanári állásra jelentkezett az egyetemen, de Concha Győző, Jeney Viktor és Haller Károly jogtudósok ellenkezésébe ütközött, végül mégiscsak sikerült megszerzni a habilitációt. Közéletszervezési és közművelődési vitái voltak a régészprofesszor Pósta Bélával és a biológus Apáthy Istvánnal, mindkettőt egyformán ellenfeleinek nevezi, és mint említettem, ennek okait korábbi lapszerkesztői tevékenységében, illetve kormánypárti elhivatottságában látja (Pósta és Apáthy a függetlenségi ellenzék helyi vezetői voltak).

Végezetül, Békésy Károly személyi varázsát és festő tehetségét egy másik, hasonlóan szubjektív szempontból megvilágítva álljon itt egy idézet Dániel Józsefnek Békésy György (Békésy Károly unokaöccse) Nobel-díjas orvosról írt monográfiájából, amely 1990-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál: „1913. Rövid magyarországi intermezzó. A família végiglátogatja népes rokonságát. Járnak az ősi családi fészekben, Kolozsvárott. A botanikus kert szomszédságában ma is áll a jogászprofesszor nagybácsi, Békésy Károly háza.

Az épület kertjében hatalmas, simára koptatott kövekből alakított kör a zöld gyepen. A Békás szorosból hozták őket. A homlokzatot a nagybácsi freskói díszítik. A verselgető, muzsikáló, reneszánsz sokoldalúságot formázó Károly bácsi kiemelkedő személyisége a családnak. A találkozás futó emlék lehet csak, az ifjú György génjeiben hordozott hajlamok kibontakoztatásához vélhetőleg mégis hozzájárul a múló impresszió. Tanúbizonysága a nagybácsi személyes szuggesztivitásának, hogy egyaránt emlékezik rá Lola húga (dr. Passuth Lászlóné) és testvéröccsének, dr. Békésy Miklósnak özvegye is” (Dániel József 1990, 5. o.).

Ami az említett házat illeti, Békésy életrajza első oldalán, 1903-ban így ír róla: „... a pessimistákat meghívom Kolozsvártt a Majális utca 24 szám alá, oda, ahol a magasba nyuló sötét fenyők között Makart öt érzékének életnagyságú freskóival díszitve egy ragyogó villa rejtőzködik. Ez az én fészkem, ez az én otthonom, és ott szemeikkel meggyőződhetnek, róla, hogy mégis van a földön boldogság!”. A ház ma is áll szemben a Pákey-villával, a Majális (Republicii) utca 38. szám alatt, hátul, a utcafronton magasló kétemeletes bérház takarásában, és homlokzatán valóban felismerhető Hans Makart osztrák romantikus festő (1840–1884) Az öt érzék című, nagyméretű munkája öt nőalakjából négynek a reprodukciója.

Ebben a házban látta vendégül Fadrusz Jánost, Gyulai Pált, Mikszáth Kálmánt és másokat (2. o.). Imádott feleségéről, Albach Géza polgármester nevelt lányáról, gyergyóalfalusi Nagy Ilonáról is hasonló rajongással emlékezik meg: „Az én feleségem nemcsak kedves tárgya számos festményemnek, hanem sarka az egész háznak. Rajta fordul meg, körülötte forog minden. [...] Hazánk legnagyobb szobrászművészét, Fadrusz Jánost is elragadta a természetnek e szép adománya, és amikor nem látogatott többé Kolozsvárra, hozzám írt levelében élénken tudakozódott a »Rubens-asszony« – miként ő nevezte – hogylétéről...” (5-6. o.).

Békésy Károly a dualizmuskori Kolozsvár egyik méltatlanul elfeledett közéleti személyisége volt, önéletrajza az utókor számára értékes adatokkal szolgáló forrás ma, és lesz a jövőben is. A sapkakötő fiából tekintélyes közgazdasági íróvá, lapszerkesztővé és jogász tanárrá magát felküzdő Békésy a hivatás veszélyeit vállaló és a kor kihívásaival dacoló rendkívül gazdag életutat járt be, amely a kolozsvári milliőben hozza a romantikus nagyregények hangulatát.

141_1.jpg

Békésy Károly jelentősebb művei:

  • Az erdővidéki barnaszénbánya. Kvár, 1877.
  • Kolozsvár közgazdasági multja és jelene. Kvár, 1889.
  • A társadalmi forradalom. Kvár, 1890.
  • A természettudományi felfogás a politikában. Kvár, 1893.
  • A választási rendszerről. Kvár, 1896.
  • Kolozsvár, Kvár, 1903.
  • A sociológiáról. Kvár, 1911.

Szakirodalom és források

  • Békésy Károly. é.n. Életem története. Kolozsvár. Kézirat.
  • Ellenzék. 1880. I. évfolyam. November 13. – 1881. január 1. Kolozsvár.
  • Dániel József. 1990. Békésy György. Budapest: Akadémiai Kiadó (A múlt magyar tudósai CDROM. Arcanum Adatbázis. Bp.)
  • Ferenczi Szilárd. 2013. Bartha Miklós Kolozsváron. A politikus, a hírlapíró és a botrányhős. in: Ferenczi Szilárd, Novák Károly-István et alii. Bartha Miklós és kora - Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala: 7-33.
  • Gerő András szerk. 1993. Skandallum. Magyar közéleti botrányok 1843-1991. Budapest: T-Twins.
  • Márki Sándor, 1913. Dósa György. Magyar történelmi életrajzok sorozat. Budapest: A magyar Történelmi Társulat Kiadása.
  • Sebesi Samu. 1908. Bartha Miklós élete és működése (1847-1905). in: Samassa János, Szmertnik István, Sztankovits Ferenc szerk. Bartha Miklós összegyűjtött munkái. I kötet. Budapest: Benkő Gyula udvari könyvkereskedése.
Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró, jogtanár, festő önéletrajzából Tovább
Önkormányzati képviselő-választások Kolozsváron a dualizmus korában

Önkormányzati képviselő-választások Kolozsváron a dualizmus korában

Szerző: Ferenczi Szilárd

Az 1870. évi XLII. és az 1886. évi XXI. törvény szerint képviselői mandátummal megválasztható volt bármely magyar állampolgárságú, írni-olvasni tudó férfi, aki 24. életévét betöltötte, nem állt gondnokság alatt, a törvényhatóság területén lakott és adót legalább két éve fizetett, olyan anyagi és szellemi javakkal bírt, amelyek a képviselőválasztási állandó jegyzékbe való felvételre feljogosították (vagyoni vagy értelmiségi cenzus), és nem állt büntető- vagy csődeljárás alatt.

A választói kritériumokat az 1874:XXXIII. törvény szabta meg a 1848-as választójogi törvény alapján, és alapvetően a férfi nemhez tartozás, a magyar honosság, a 20. életév betöltése, az önállóság, valamint a régi jog, a vagyoni-jövedelemi és értelmi-képességi cenzus ötös szabályát alkalmazta. Nem rendelkeztek szavazati joggal viszont a hivatásos katonák, a pénzügyőrök, a csendőrség és a rendőrség tagjai, a vizsgálati fogságban lévők, a börtönbüntetésüket töltők, a csőd alatt állók és akiknek a politikai jogát felfüggesztették (adóhátrálék okán, többek között). Az önkormányzati szavazati jog valamivel szélesebb volt az országgyűlésinél, mértékét és a Kolozsváron alkalmazott kivételeket illetően további kutatás szükséges.

Kolozsvár törvényhatósági bizottsága az 1870:XLII. közigazgatási törvény 28. §-a alapján hat éves mandátummal rendelkező képviselőtestületet állított fel, amelynek fele a törvény értelmében az első három év leteltével sorshúzás útján lemondott, a lemondott képviselők helyét betöltendő pedig választásokat írtak ki. Újabb három év leteltével a képviselőtestület másik, immár hat éves mandátumát letöltött fele lépett vissza, választásokat írtak ki, és így a testület másik fele is megújult. A kilépett tagok minden esetben újraválaszthatóak voltak, a törvény értelmében.

Az 1886:XXI. törvénycikk módosította a választási ciklusok időtartamát, tíz éves mandátumot írt elő, öt évenkénti választások megtartásával, a fent vázolt minta szerint, Kolozsvár törvényhatósága mindazonáltal megtartotta a hat éves mandátum és a három évenkénti választások szokásrendjét, amely alapján a teljes 112 tagot számláló törvényhatósági bizottság felének, 56-nak is felét, azaz 28-at látott el három évente hat éves mandátummal, minden választókerületben 7-7-et.

Az 1870-es közigazgatási törvény 1872-ban lépett érvénybe, és az 1918-ig tartó időszakban tizennégy alkalommal írtak ki időszerű városi képviselő-választásokat négy választókerületben: 1873-, 1876-, 1879-, 1881-, 1884-, 1888-, 1891-, 1894-, 1897-, 1900-, 1903-, 1906-, 1909- és 1912-ben, általában év végén, mivel a mandátum az év első napjától teljes hat éven keresztül tartott. Az elhunyt és lemondott képviselők helyét időközi, hasonlóan év végi választások alkalmával töltötték be, ilyenkor mindössze egy-két mandátumról volt szó, és nem minden kerületben.

Előfordult viszont, hogy az időszerű választás alkalmával olyan elhunyt vagy lemondott képviselő helyére is kiírtak választást, amely mandátum már három éve tartott. Ilyenkor a szabvány 7-es létszám fölött választhatott egy kerület, oly módon, hogy az éppen terítéken levő hat évre szóló mandátumokat a legtöbb szavazatot nyert jelöltek kapták, a szavazatok mennyisége tekintetében utánuk következők pedig az időközi mandátumot vehették át. Így például 1891-ben míg az I. és III. kerület 7-7 képviselőt választott hat éves mandátummal 1897 végéig, a II. 8-at (ahol is a nyolcadik legtöbb szavazatot kapott jelölt három éves mandátumot szerzett, 1894 végéig), a IV. pedig 9-et (ahol a nyolcadik és kilencedik helyezett is hasonlóan, 1894 végéig szóló mandátumot szerzett).

Az I. belmonostori kerület választó irodája hagyományosan a Redut épülete volt (az Unió, ma Memorandumului utcában), a II. óvári kerületé az evangélikus iskola épülete (a Magyarok/Kossuth, ma B-dul 21 decembrie 1918 út elején), a III. belközépi kerület választóhelyszíne a városháza, a IV. kétvízközi kerületé pedig az időközben lebontott Tornavivoda épülete a Széchenyi (ma Mihai Viteazul) tér keleti sarkán. Minden választópolgár előzetesen igazoló jegyet kapott a postán, amely és egyedül az jogosította fel szavazata személyes leadására, de kiállíthatták számára a helyszínen is.

A szavazás titkosan zajlott, az illető választókerületben a választást megelőző napokon és aznap a helyszínen a jelöltek listáit tartalmazó szavazócédulákat osztottak ki, a polgárok a választási irodában egy elkülönített helyiségben megjelölték rajta-rajtuk a választottakat, s a cédulá(ka)t borítékba tették. Annyi jelöltet jelölhetett meg a választó a szavazócédulán, ahány mandátum az illető kerületben volt (de kevesebbet is, többet viszont nem, abban az esetben a szavazat érvényét vesztette), szavazhatott teljes listára vagy megjelölhetett egyéneket, oly módon, hogy a nem kívánt neveket kihúzta vagy radírral törölte. Ezután következett a borítéknak a szavazóurnába való helyezése, amelyet a választási bizottság felügyelt.

Minden szavazóhelyiségben egy választási élnök és a helyettese volt jelen, rajtuk kívül egy vagy több felügyelője (bizalmi férfiúja) minden pártnak, körnek, társulatnak, mely listát állított, valamint a rend őrei. A hatósági közegek feladata volt a rend biztosítása a választóhelyiségben és a korteskedés kizárása a választóhelyiség belsejében. A szavazás reggel 9 órakor kezdődött és általában délután 4-kor zárult, utána megszámolták a szavazatokat, az eredményt még aznap este (éjjel) vagy reggel korán kihirdették (lelkes éljenzés közepette) és falragaszokon közszemlére bocsátották, majd szétküldték a sajtónak. Mivel a választások többé-kevésbé egybeestek az évente megújuló virilis listák végleges formába rögzítésével, a választásokon is induló és megválasztott legnagyobb adót fizetők a törvényhatósági bizottság igazoló választmánya előtt általában lemondtak virilista jogaikról, és a képviselői mandátumot fogadták el (a választáson nyerhető hat éves mandátum politikai legitimitása megelőzte a virilista jogot).

A végső jelölést hosszú heteken keresztül tartó jelölőgyűlések előzték meg mind a pártok értekezletein, mind a kerületek választópolgárai körében, de a választások előtti utolsó napon is jelenhettek meg új önjelöltek. A 19. század utolsó három évtizedének városi csatáit alapvetően a kormánypárti (szabadelvű) és a fő ellenzéki (függetlenségi és ’48-as) párt versenye határozta meg, mellettük felléptek párton kívüliek is, a 20. század elején viszont bővült mind az országos pártok helyi szervezeteinek száma, mind a kimondottan kolozsvári szervezeteké melyek jelölte(ke)t indítottak a városi választásokon, s a politikai és érdekképviseleti térkép ezáltal változatosabbá vált.

113.jpg

Felhasznált források:

  • Román Nemzeti Levéltár – Kolozs Megyei Főosztály, F1: Kolozsvár város levéltára, törvényhatósági bizottság, közgyűlési jegyzőkönyvek (mikrofilm), 14–1–85: 166–186.
  • Sz. Kir. Kolozsvár város törvényhatósági szabályrendelete. Az 1870. évi XLII. országos törvénycikk alapján, Ny. Gámán János örököseinél, Kolozsvár, 1873.
  • Kolozsvár szab. kir. város törvényhatóságának szervezeti és ügyviteli szabályrendelete. Nyomatott Ormós Ferencnél, Kolozsvár, 1888.

Törvénytár:

  • 1870:XLII. A köztörvényhatóságok rendezéséről; 1874:XXXIII. Az 1848:V. törvénycikk és az erdélyi II. törvénycikk módositásáról és kiegészitéséről; 1886:XXI. A törvényhatóságokról; 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről; 1915:VI. A törvényhatósági választói jogról. (http://1000ev.hu – legutóbbi letöltés: 2017. május 22.)

Sajtó:

  • Kolozsvár 1867–1918: Ellenzék, Előre, Kolozsvár, Magyar Polgár, Újság

Könyvek, tanulmányok:

  • Breinich Gábor: A magyar városok szövetkezése a dualizmus korszakában. In: Buzinkay Géza (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXV. Budapest történeti múzeum és Budapest főváros levéltára kiadványa, Budapest, 1996, 85–114.
  • Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus idejében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976
Önkormányzati képviselő-választások Kolozsváron a dualizmus korában Tovább
Kolozsvár önkormányzata a dualizmusban

Kolozsvár önkormányzata a dualizmusban

Szerző: Ferenczi Szilárd

A dualizmuskori Magyarországon a törvényhatóságoknak két csoportja létezett: a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok. Közigazgatási hatáskör és szervezet tekintetében a vármegyék egyöntetűek voltak, a törvényhatósági joggal felruházott városok viszont egymás közt is lényeges eltérést mutattak, ami a szervezetet, a jogkört és a kormányzathoz való viszonyt illette.

Kolozsvár / Főposta

A törvényhatóságok működését szabályozó törvények az 1870-es évi XLII. tc. és az 1886-os évi XXI. tc. voltak, utóbbi előbbit hatályon kívül helyezte, s a törvényhatóság önállóságát a főispáni hatáskör jelentős kibővítésével alaposan megnyirbálta, aki ettől kezdve jogot kapott arra, hogy amennyiben az állam érdekei megkívánják, közvetlenül rendelkezzék a közigazgatás tisztviselőivel, tevékenységüket felülvizsgálja, s a rendőrfőkapitányt is maga nevezze ki.

Az 1886-os törvény a törvényhatóságok hármas hatáskörét szabta meg: gyakorolták az önkormányzatot, közvetítették az állami igazgatást, ugyanakkor közérdekű országos ügyekkel is foglalkozhattak. A törvényhatósági bizottság létszáma a törvényhatósági jogú városokban nem lehetett 48-nál kevesebb és 400-nál több.

Az 1870:XLII. törvénycikk előírásait minden törvényhatóság önmagára alkalmazva letárgyalta, elfogadta, kihirdette és nyomtatásban megjelentette (Törvényhatósági szabályrendelet). Kolozsvárt az 1873. január 29-i közgyűlésen fogadták el, és még ugyanazon év során nyomtatásban is megjelent. Az 1886:XXI. törvénycikket a város törvényhatósági bizottsága az 1887. december 17-i folytatólagosan tartott közgyűlés 234., és az 1888. június 4-i folytatólagosan tartott közgyűlés 124. jegyzőkönyvi száma alatt fogadta el és szavazta meg. A belügyminiszter jóváhagyását követően 1888-ban nyomtatásban is megjelent, és pár apró módosítással a korszak végéig ennek alapján működött a város önkormányzata.

KolozsvárPiaci nap Kolozsváron. Kép: R.A.K. Kvár.

A törvényhatósági bizottság hatásköre kiterjedt a városrendészetre, városigazgatásra, a városi hivatalok, iskolák és egyletek felügyeletére, felállítására és megszüntetésére, pénztárak és pénzalapok kezelésére, pótadók, vámok és illetékek megállapítására, kivetésére és beszedésére, a város területén állomásozó katonai egységek elszállásolására, a hivatalnokok munkájának felügyeletére, stb.. Minden hónap huszadik napja táján (július és augusztus kivételével) rendes közgyűlést, alkalomadtán (nemzeti ünnepek, nemzeti gyász, fontos évfordulók alkalmával) rendkívüli közgyűlést hívtak össze, két rendes ülés között eltelt időben a tanács, a közigazgatási bizottság és a szakbizottságok ülésein készítették elő a közgyűlés döntését igénylő ügyeket.

örvényhatósági jogú városokban, így Kolozsváron is a főispán, akadályoztatása esetén a polgármester elnökölt a közgyűlésen. Az 1886-os törvény bevezette a kormány által gyakorolt megsemmisítési jogot a törvényhatóságok határozataival szemben, és kizárta az önkormányzat felirati jogának gyakorlását egyik-másik kifogásolt kormányintézkedés végrehajtása előtt. A városi vagyon kezelését a községi törvény előírásai szerint szabták meg, mely intézkedés ugyan a jövedelmek megóvását célozta a túlzott mértékű spekulációkkal szemben, de a számtalan megkötéssel egyszersmind rugalmatlanná tette a fejlettebb városok háztartását.

Kolozsvár lakossága az 1881-es évi népszámlálás szerint (Felek községgel együtt) 29 923 lelket számlált, és a törvény értelmében 250 lakosra egy törvényhatósági bizottsági tagot állíthatott. A városi szabályrendelet 3. §-a alapján Kolozsvár törvényhatósági bizottsága a város lakosságához viszonyítottan 112 tagból állt, ebből 56 legnagyobb adót fizető polgár (nyers virilizmus), 56 választott képviselő, és további 22 tisztviselővel egészült ki, kikből tizenötöt hat éves mandátummal a közgyűlés választott: polgármester, főjegyző, három aljegyző, négy tanácsnok, tiszti fő- és alügyész, árvaszéki jegyző, főmérnök, főpénztárnok, közgyám, hetet pedig életre szóló mandátummal a főispán nevezett ki: rendőrfőkapitány, főorvos, fő- és alszámvevő, levéltárnok, két árvaszéki ülnök. A kisebb rangú, de a közgyűlésben szavazati joggal nem rendelkező (és pusztán kivételes esetekben meghívott) tisztviselők választására vagy kinevezésére is megosztott formában került sor.

A legtöbb egyenes állami adót fizetők (virilisták) névjegyzékét az adóhivatalok kimutatása alapján a törvényhatóság igazoló választmánya év végére állította össze és igazította ki. A sorrend megállapításánál csak a törvényhatóság területén fekvő ingatlanvagyon, illetve az ott szerzett jövedelem összes egyenes állami adója és személyes kereseti adója számított. A képesítő oklevéllel – tanár, lelkész, bíró, ügyvéd, gyógyszerész, orvos, mérnök, bányász stb. – rendelkező értelmiségiek adóját kétszeresen vették figyelembe, ugyanakkor a férj vagy apa államadójába a feleség, valamint a kiskorú gyermek államadóját is beszámították, ha vagyonukat ő kezelte. A sorrend összeállítása során az azonos mennyiségű adót fizetők között sorshúzással döntöttek, a kétszeresen beszámított adót fizetők előnyben részesültek.

A képviselő bizottsági tagok megválasztására az országgyűlési választói jog alapján összeírt listákon szereplő választók voltak jogosultak. Mivel a törvény értelmében egy-egy választókerületben 200 választónál kevesebb és 600 választónál több nem lehetett, a már meglévő négy választókerületes (országgyűlési választások esetében kettő, első és második avagy felső és alsó) felosztás maradt érvényben: I. a belmonostori kerület, mely magába foglalta a bel- és kül-monostor, valamint a kül-szén városrészeket; II. az óvári kerület, mely állt az óvárból, illetve a bel- és külmagyar városrészekből; III. a belközépi kerület, részei a bel- és kül-közép, valamint a bel-szén városrészek; IV. a kétvízközi kerület, a kétvízközi és hídelvei városrészekkel. Mindenik választókerület 14-14 bizottsági tagot választhatott. Idővel a beosztás területi határai az új és újabb utcák nyitásával jelentősen bővültek.

1024px-Cluj_1897Kétvízközti kerület. Kép: wikipedia.org

A képviselő testület taglétszámát és a választókerületek számát minden népszámlálást követő esztendőben, törvény szerint tehát 10 évenként a népszámlálás eredményéhez kellett igazítani, azonban mindkettő változatlan maradt a korszak végéig, annak ellenére, hogy időközben a város polgári lakossága 1910-re 58 000 fölé emelkedett, és a törvény értelmében immár 230-nál is nagyobb létszámú közgyűlést hívhatott össze. Ekkor már a választók száma mind a négy választókerületben messze meghaladta a törvény által megengedett 600-at. 1892-ben az 1890-es évi és 1912-ben az 1910-es évi népszámlálások alapján a törvényhatóság közgyűlése kísérletet tett a szabályrendelet megfelelő előírásainak módosítására, de a belügyminisztérium egyik alkalommal sem támogatta a javaslatot.

Először az 1892. május 27-i közgyűlésen merült fel a választókerületek számának és a törvényhatósági bizottság taglétszámának kiigazításra megérett problémája. Mivel az 1890. évi népszámlálás eredménye Kolozsvár esetében immár 34 859 lakost számlált, a közgyűlés javaslatban a törvényhatósági bizottság létszámát 140 főre emelte volna – 70 választott és 70  virilista –, továbbá egy újabb választókerületet a IV. kétvízközi és hídelvei kerület kettéosztásával alakított volna ki (IV. kétvízközi, V. hídelvei) úgy, hogy a kerületenkénti választható képviselők számát is módosítják: az I. II. és III. 16-16-ot, a IV. 8-at, az V. 14-et.

216Fejlődő Kolozsvár: a korszerű vashíd összekötötte a városközpontot a vasútállomással. Kép: R.A.K. Kvár.

A javaslatot felterjesztették a belügyminiszterhez, ám az mindössze a lakosság számában történt elírásra válaszolt érdemben (a város polgári lakossága kevesebb a bizottság javaslatába foglaltnál, mindössze 32 756, kéri kiigazítani). Az 1892. október 24-i közgyűlésen újabb javaslat született, amely tízzel csökkentette volna a bizottság tagjainak számát, és választókerületenként újraosztotta, ám egy újabb belügyminiszteri válasz ha érkezett is, a közgyűlés fennmaradt jegyzőkönyveiben nem találni nyomát.

Legközelebb az 1902. december 15-én tartott rendes közgyűlésen Várady Aurél (ügyvéd, választott) bizottsági tag indítványozott egy újabb kiigazítást, ezúttal nyolc választókerület megállapítására, ám a közgyűlés egy későbbi időpontra halasztotta a javaslattételt, úgyszolván „amikor a városok új törvényt kapnak” (Közgyűlés 1902. december 25). Egy erre vonatkozó utolsó kísérletre tíz évvel később szánta rá magát a közgyűlés.

Az 1910-es népszámláláskor Kolozsvár polgári lakossága elérte az 58 481 lélekszámot (Népszámlálás 1910: I./422), s így a törvény értelmében immár 234 törvényhatósági bizottsági tag állítására jogosult. Az 1912. január 22-ikei folytatólagosan tartott közgyűlés 15. napirendi pontjában a szakbizottságok javaslatára és a tanács előterjesztésére a 2017-1912. tanácsi szám alatt megvitatásra került a határozat, mely elérni kívánta, hogy a város törvényhatósági bizottságának létszámát 240-re emeljék, amelynek fele, 120 legnagyobb adófizető lenne, 120 pedig választott képviselő. Hasonlóan, a létező négy választókerület helyett tízet alakítottak volna ki. Az új választókerületeket a következő földrajzi határok között képzelték:

I. belvárosi kerület: belmonostori és óvári városrészek, Bartha Miklós utca, Malom utca és a Széchenyi tér, 550 választóval;

314Széchenyi tér. Kép: R.A.K. Kvár.

II. monostori kerület: külmonostori és kolozsmonostori városrészek, 557 választóval;

III. belközép kerület, melynek tartozékai a belközép városrész, valamint a Hunyadi tér, Tordai út, Petőfi-, Vajda-, Kovács-, Síp-, Rigó-, Lovag-, Cimbalom-, Hangász-, Ásó- és Agyagdomb utcák, 553 választóval;

IV. alsó kerület, bel- és külmagyar városrészek, 575 választóval;

V. felső kerület, bel- és külszén városrészek, 544 választóval;

VI. kétvízközi kerület, mely a kétvízközi városrészt jelentette, a Széchenyi tér és a Malom utca kivételével, 560 választóval;

VII. külközép kerület, a külközép városrész, a Hunyadi tér, a Tordai út, Vajda-, Kovács-, Síp-, Rigó-, Lovag-, Cimbalom-, Hangász-, Ásó- és Agyagdomb utcák kivételével, 550 választóval;

Hunyadi térHunyadi tér. Kép: R.A.K., Kvár.

VIII. Erzsébet kerület, azaz a hídelvei városrészből a Rákóczi-, Fellegvári-, Thököly-, Bercsényi utcák, Bornyúmál melletti utcák, Bécsi út, Fellegvári sikátorok, Sáncalja, Erzsébet út, Lépcső-, Kőmálalja-, Gépész-, Raktár-, Kalauz-, Kalandos-, Vas-, Kárpát-, Új-, Mozdony-, Kismező-, Boldog-, Állomás utcák és a Fűtésháztelep, 540 választóval;

IX. hídelvei kerület, a hídelvei városrészből a Ferenc József út, a Baross tér, Nádastere és melléke, Hegyesdombalja, Kajántói út, Gyufagyár-, Vasút utca, Szentgyörgyhegy, Melegvölgy, Brétfű, Asszúpatak, 545 választóval;

X. Rudolf kerület, a hídelvei városrész fennmaradt utcáival: Rudolf-, Árpád-, Teleki-, Bánffy-, Kis-, Radák-, Halász-, Átjáró-, Varga-, Csóka-, Székely-, Zug-, Kereszt-, Csillag-, Veréb-, Szeszgyár-, Hajdú-, Ősz- utcák, továbbá Kajántóvölgy, Harmadvölgy, Csillaghegy, Kistarcsa, Tölgyesi határ, Tuzokmál, 555 választóval (Közgyűlés 1912 január 22.).

img_0012A fellegvár oldala, a hídelvei kerület egyik része. Kép: R.A.K., Kvár.

A belügyminiszter elutasító leirata 1912. szeptemberében érkezett meg, amelyet az 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről szóló törvény 30. §-ával indokolt, és amely szerint mivel a belügyminisztérium két éven belül törvénytervezetet volt köteles benyújtani „a városok szervezetéről, közigazgatásáról és háztartásáról”, Kolozsvár törvényhatósága is az új szervezeti keretek között határozhatja meg majd közigazgatását, tehát a hátralevő rövid időre nem látja szükségesnek egy új, ideiglenes állapot bevezetését.

A közgyűlés tiltakozott, és dr. Apáthy István zoológusból, Fekete-Nagy Béla tanácsos polgármesterhelyettesből, dr. Menyhárt Gáspár jogászból és dr. Óvári Elemér tiszti ügyészből álló bizottságot delegált, amelyet megbízott egy panaszirat megszerkesztésével és az illetékes helyre való eljuttatásával. Ez ügyben további kezdeményezés a közgyűlési jegyzőkönyvek alapján nem kimutatható.

Felhasznált források: 

  • Román Nemzeti Levéltár – Kolozs Megyei Főosztály, F1: Kolozsvár város levéltára, törvényhatósági bizottság, közgyűlési jegyzőkönyvek (mikrofilm), 14–1–85: 166–186.
  • Sz. Kir. Kolozsvár város törvényhatósági szabályrendelete. Az 1870. évi XLII. országos törvénycikk alapján, Ny. Gámán János örököseinél, Kolozsvár, 1873.
  • Kolozsvár szab. kir. város törvényhatóságának szervezeti és ügyviteli szabályrendelete. Nyomatott Ormós Ferencnél, Kolozsvár, 1888.

Törvénytár:

  • 1870:XLII. A köztörvényhatóságok rendezéséről; 1874:XXXIII. Az 1848:V. törvénycikk és az erdélyi II. törvénycikk módositásáról és kiegészitéséről; 1886:XXI. A törvényhatóságokról; 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről; 1915:VI. A törvényhatósági választói jogról. (http://1000ev.hu – legutóbbi letöltés: 2017. május 22.)

Sajtó:

  • Kolozsvár 1867–1918: Ellenzék, Előre, Kolozsvár, Magyar Polgár, Ujság

Könyvek, tanulmányok:

  • Breinich Gábor: A magyar városok szövetkezése a dualizmus korszakában. In: Buzinkay Géza (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXV. Budapest történeti múzeum és Budapest főváros levéltára kiadványa, Budapest, 1996, 85–114.
  • Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus idejében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976
Kolozsvár önkormányzata a dualizmusban Tovább