Kolozsvári Krónika

Százéves az Új Kelet napilap

Százéves az Új Kelet napilap

Szerző: Olosz Levente

Az Új Kelet c. lapot 100 évvel ezelőtt alapították Kolozsváron (1948 óta Izraelben működik). A cionista újság létrejötte világviszonylatban is kiemelkedőnek számított, de még inkább a magyar nyelvterületeken volt az, hiszen a magyarsághoz való asszimilációt hirdető neológ, valamint ortodox zsidóság egyaránt elutasította a zsidó nemzeti eszmét. A cionista napilap (korábban hetilap) sikere minden bizonnyal Erdély Romániához csatolásában keresendő, ugyanis a politikai status quo megváltozásával az erdélyi – többségében – magyar kultúrájú zsidóság egy kettős kisebbségi létbe került.

Az 1918-as forradalmi események a zsidóságot sem hagyták mozdulatlanul. Erdély néhány városában, zsidók kis csoportja nemzeti egység megteremtéséért szólalt fel. Kolozsváron a szervezkedés élén Weiszburg Chaim és Kohn Hillel álltak. Ők Glasner Mózes kolozsvári ortodox főrabbi támogatását élvezték. Az egységes cionista szervezet felállítása mellett egy újság kiadásának ötlete is megfogalmazódott bennük.

Weiszburg visszaemlékezése szerint az Új Kelet megalapítására a Kikaker kávéházban került sor. A megbeszélésen rajta kívül Krémer Ármin, Schwartz Ignác és több fiatal cionista vett részt. Elhatározták, hogy kiadnak egy a cionizmust propagáló hetilapot, mely vállalkozáshoz Schwartz Ignác nyomdász saját nyomdáját ajánlotta fel. Mindeközben a főszerkesztő személyéről vita bontakozott ki. Míg Schwartz és köre Székely Bélát, országos szinten elismert újságírót szemelték ki, addig Weiszburg régi barátját, Marton Ernőt javasolta, aki azonban a kolozsváriak számára ismeretlen volt. Székely nagyváradi és budapesti napilapok szerkesztőségeiben szerzett tapasztalatot. Marton is rendelkezett újságírói tapasztalatokkal, azonban lényegesen kevesebbel, mint Székely. Fiatalon, mindössze 17 évesen lett Dicsőszentmárton két újságjának, a Vármegyei Híradónak és Kis-Küküllőnek munkatársa. 1917-től az utóbbi lap szerkesztője lett, miközben a helyi cionista szervezetben tevékenykedett. Weiszburgnak azért nem tetszett Székely Béla személye, mert egy magyar lap alkalmazásában állt, így asszimilált újságírónak tartotta őt, ellenben Marton cionista elköteleződése felől nem volt kétsége. Végül az a kompromisszum született, hogy Marton és Székely társszerkesztők lesznek.

Az erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség alakuló gyűlésére 1918. november 20-án került sor az Uránia filmszínházban. A gyűlést követően a maroknyi szerkesztőség hosszas tanácskozáson vett részt, ahol az első lapszám tartalmát és a lap programját vitatták meg. Dilemmájuk abban állt, hogy az újság irányvonalát a zsidó kisebbség és jogvédelem mentén fogalmazzák meg, vagy ezzel párhuzamosan az akkor teljesen idillikusnak tűnő "palesztinai munkát" is propagálják. Az Új Kelet első száma, a háborús viszonyok között beállt papírhiány miatt, csomagolólapra nyomtatva jelent meg 1918. december 19-én. A „Mit akarunk” kérdésre válaszolva az első vezércikk a palesztinai zsidó állam felállítása mellett nemzeti önrendelkezést és a zsidó kisebbség jogainak alkotmányos garantálását követelte.

Az Új Kelet hetilap kiadását kezdetben Schwartz Ignác végezte. Ő szedte- nyomta és adminisztrálta a hetilapot. Az újság kiadásának finanszírozását három jómódú erdélyi zsidó, Léb Ödön, Bergner Mór és Fischer Tivadar vállalta. A szerkesztést Marton Ernő és Székely Béla végezték, a cikkek túlnyomó részét is ők írták. A kettős szerkesztőség azonban nem marad fent sokáig, Székely Béla néhány hét után elhagyta a lapot és a nagyobb presztízsű Keleti Újsághoz igazolt. 1919 elején Marton egyedül maradt, és ily módon az a furcsa helyzet állt elő, hogy ő volt a szerkesztője és egyetlen fizetett munkatársa a lapnak, Schwartz Ignác pedig a kiadója. Többek szerint a két fiatalnak köszönhető, hogy a lap nem szűnt meg ezekben az egész erdélyi cionista mozgalmat érintő válságos időkben. Marton munkáját Weiszburg Hugó „Ben Atid” és Blau Pál „Bli Sém” álnevek alatt írt cikkei egészítették ki. A cionizmus híveként mindketten az ideológia propagálásában és teoretikus kifejtésére koncentráltak.

A fejlődő mozgalom számára egyre inkább egy napilap létrehozása vált szükségessé. Weiszburg Hugó úgy gondolta, hogy csak ezáltal lehet megszólítani az asszimilált tömegeket és megnyerni őket a cionizmus ügyének. Felismerte azonban, hogy Kolozsvár híján volt egy napilap felállításához szükséges feltételeknek: nem állt rendelkezésre olyan újságíró gárda, amely egy nagyszabású napilap elindításához szükségeltetett. Ezért az a terv körvonalazódott, hogy budapesti neves újságírókat hívnak az Új Kelet szerkesztőségébe. A Szövetség vezetőségének (Kohn Hillel, Blau Pál, Hamburg József) tetszett azon felvetés, hogy a budapesti lapokhoz hasonló színvonalú újságot alapítsanak, azonban a napilap finanszírozására nem láttak megoldást, és kétségbe vonták a leendő újságírók cionista irányultságát. A pénzügyi probléma orvoslására elhatározták, hogy létrehozzák a Kadima kiadóvállalatot, annak részvényeit pedig az erdélyi zsidóság körében árusítsák és így fedezik a napilap kiadásának költségeit. Mivel a részvénykibocsátás nem gyűjtött elég pénzt ezért később a Kadima vállalatot a Szövetség alá szervezték át.

Weiszburg Hugó 1920 tavaszán érkezett Bécsbe, hogy ott újságírókat toborozzon. A várost ekkor ellepték a tanácsköztársaságban részt vett értelmiségiek, akik a fehérterror bosszúja elől menekültek el Magyarországról. Weiszburg egy plakáthirdetést adott fel, amelyre először Szabó Imre jelentkezett. A jesivában tanult, majd újságíróvá lett Szabó a kommün alatt a Vörös Újságnak dolgozott és ezért kellett menekülnie. Faragó Miklós szintén jelentkezett, aki újságírói pályát Aradon kezdte, majd a Szeged és Vidéke szerkesztőségébe került. 1907 óta budapesti lapoknál dolgozott, 1910-től a forradalmak végéig Az Est munkatársa volt. Weiszburg Szabó Imre segítségével ismerte meg Kaczér Illést. Zsidó témájú regényeivel már ismert volt Erdélyben, de újságíróként is komoly karriert tudhatott maga mögött. Szatmárnémetiben megalapította az Új Szatmár című újságot, de fontosabb irodalmi munkáit pesti lapokban közölte (Pester Lloyd, a Múlt és Jövő, az Újság, Nyugat). A demokratikus eszmék őt is magával ragadták, így 1918 őszén röpiratban támogatta a forradalmat. A tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett az országból. Weiszurg Hugó ezt követően Giszkalay Jánossal találkozott, aki szintén emigrációba kényszerült az 1920-as évek elején. A Fiatal Giszkalay, aki már évek óta közölt cikkeket és elbeszéléseket a Budapesten megjelenő felekezeti lapokban, nem volt a tanácsköztársaság híve, épp ellenkezőleg, ellenforradalmárnak számított. Azonban a fehérterror időszakában egy zsidó témában közölt publicisztikájával magára haragította a hatalmat és menekülnie kellet. Giszkalay örömmel fogadta el Weiszburg állásajánlatát. További újságírók toborzásában már Giszkalay nyújtott segítséget Weiszburgnak. Ekkor már Weiszburg a cionista elköteleződéstől eltekintett. Giszkalay elsőnek Darvas Simont, legjobb barátját ajánlotta. Darvas több újságnál dolgozott, közben a Galilei Kör elnöke és titkára volt. A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Újság munkatársa

Weiszburg felvette az intelligens ember benyomását keltő, de kommunista tanokat hirdető Darvast. Weiszburg Sas Lászlót is alkalmazta. A Budapesten született Sas, újságírói pályáját a Keleti Értesítőnél kezdte majd 1910-ben csatlakozott a Világ nevű polgári radikális napilaphoz, melynek közel tíz éven keresztül volt a munkatársa. 1919-ben elhagyta a lapot, majd Ausztriában és Németországban élt, ahol német lapoknak dolgozott. Németországból érkezett Budapestre. Weiszburg emellett szerette volna, a zsidó tárgyú novelláiról ismert Újvári Pétert is megnyerni az Új Kelet számára. A rabbi családban született Újvári 17 évesen szakított a tradicionális életvitellel, rövidesen a Szegedi Híradónál, majd más szegedi és pesti lapoknál dolgozott. Cikkeiben a munkásság és az újságírók szociális életének jobbításáért harcolt, az 1918-as forradalom kitörését örömmel fogadta. A kommün alatt az Országos Ismeretterjesztő Bizottság irodalmi osztályának a vezetője és ebből a pozíciójából irányította a népnevelési propagandát. Mivel Újvári ekkor még Budapesten tartózkodott Weiszburg levélben értesítette őt az újságíró állásról. Újvári 1920 őszén hagyta el a fővárost és családjával együtt Kolozsvárra utazott. Decembertől kezdte meg az munkát a zsidó lap szerkesztőségében.

Weiszburg Hugó az újdonsült szerkesztőcsapatot vacsorára invitálta Bécsben. Az újságírók nagy része ekkor még nem sokat tudott a cionizmusról. Faragó Miklós például megkérte Weiszburgot hogy magyarázza el, mi is az a cionizmus melynek szolgálatába akarja állítani őket. Darvas Simon visszaemlékezésében szintén azt állítja, hogy vajmi kevés közük volt a cionizmushoz, de hozzáállásuk a zsidó lap szerkesztőségében megváltozott: „Nem tudtuk magunkat kivonni abból a minden zsidót lenyűgöző eszméből, ami bennünket most, a forradalmi átalakulások idején a zsidó állam létesítésének lehetőségére buzdít.” A Bécsben tartózkodó leszerződtetett újságírók utazását az a körülmény hátráltatta, hogy nem rendelkeztek útlevéllel. A visszaemlékezések eltérően számolnak be az útlevél megszerzéséről. Az ellentmondó információk ellenére annyi bizonyos, hogy a csoport útját Weiszburg finanszírozta és korrupciós eszközök igénybevételével, hamis útlevéllel érkeztek Romániába.

A napilap elindulása után csatlakozott a gárdához Benamy Sándor, aki 1918-ban végzett a budapesti Keleti Akadémián. Utolsóként Knöpfler Bernát vált a szerkesztőség tagjává. Az ő személyéről szinte semmilyen információval nem rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy orvosként praktizált és kisebb részt vállalt az őszirózsás forradalomban. Az Új Kelet napilappá alakítása után a főszerkesztő Fischer József, a Szövetség egyik vezetője lett, míg Marton a felelős szerkesztő kinevezést tudhatta magáénak. Fischer szerkesztői feladatköre nem egyértelmű, csak néhány saját neve alatt megjelent cikke ismert, visszaemlékezések pedig nem azonosítják őt a szerkesztőség vezető személyével. Feltételezhető, hogy Fischer egy összekötő, felügyelő pozíciót látott el a Szövetség részéről, tényleges szerkesztői munkát azonban nem végzett.

Az Új Kelet napilap 1920. augusztus 17-én indult. A lap újságírói közül a legtöbben baloldali eszméket vallottak, részt vettek a háború utáni forradalmakban, valamint a Tanácsköztársaságban. Az Új Kelet napilap mégis nagyot profitált az emigráns újságírók alkalmazásából. Azzal alapozta meg sikerét, hogy tapasztalattal, tehetséggel és ismertséggel rendelkező újságírókkal töltötte fel sorait. Marton Ernő főszerkesztő a lap 15 éves fennállására kiadott jubileumi számában így konstatálta az emigráns újságírók szerepét: „szellemileg olyan felkészültséggel indult meg a napilap, amilyenre még nem ismert példát a vidéki magyar hírlapírás. A magyar zsidó publicisztika és újságírás legreprezentatívabb neveit gyűjtötték össze…” Ez a tudatos döntésen alapuló toborzás tette lehetővé az Új Kelet számára egy nagyobb, a cionizmus eszméjén kívül elhelyezkedő olvasóközönség elérését.

A szerkesztőség feje a 24 éves Marton Ernő volt, akinek sikerült megtartani felelős szerkesztői pozícióját a nála idősebb és tapasztaltabb újságírók között. Kaczér Illés így emlékszik vissza a felelős szerkesztő személyére: „A szerkesztésbe nem avatkozott be senki, azt egyedül és kizárólag ő végezte. Itt mutatkozott meg a fiatal Marton zsenije. Meg tudta tartani a szellemi vezetést több mint fél tucat hétpróbás újságíró között, akik Budapest nagy szerkesztőségeiben szereztek maguknak nevet, és akik egytől egyig idősebbek voltak nála. …[A szerkesztőség tagjai] egymás közt néha veszekedtek. De a főszerkesztő Marton Ernővel sose volt szóváltásuk, még kritikusabb megjegyzésük sem.”

ujkelet.jpg

Százéves az Új Kelet napilap Tovább
Megszállt Karácsony - a román hadsereg bevonulása Kolozsvárra

Megszállt Karácsony - a román hadsereg bevonulása Kolozsvárra

Szerző: Antal Róbert István

Száz évvel ezelőtt, 1918. december 24-én Kolozsvár lakosai, nemzetiségi összetételüktől függően[1] történelmi pillanatot éltek meg. A Román Királyi Hadsereg egységei a magyar csapatok visszavonulása után bevonultak a városba. A magyar lakosság természetesen tragédiaként, a világháború elvesztése utáni sorscsapásként élte meg az eseményeket, míg a román lakosság a felszabadulás, az öröm érzésében tobzódott. A továbbiakban a román hadsereg kolozsvári bevonulásának előzményeit, valamint magát a bevonulást ismertetem Janovics Jenő visszaemlékezéseire támaszkodva.

Janovics Jenő Kolozsvár egyik ismert személye, a város kulturális életének meghatározó alakja volt. A Hunyadi téri Nemzeti Színház igazgatójaként, mozi tulajdonosként és filmkészítőként a város közéletében fontos helyet foglalt el. A román hadsereg kolozsvári bevonulására az alábbiak szerint emlékezett vissza:

Az 1918. év karácsonyi ünnepének estéjén jöttek be a románok Kolozsvárra. Emlékezetes, fájdalmas, soha el nem felejthető Karácsony. Román nők a bevonult, hiányos öltözetű katonákkal horát lejtettek az igazságos Mátyás szobra előtt. A magyarok szíve pedig majd megszakadt a fájdalomtól, a Megváltó születésének örömünnepén. A szemekből omló könnyek tengerré dagadtak. Árvaságra jutott magyarok ezen a világnak ujjongást hirdető szent éjszakán nem hunyták le a szemüket. Virrasztottam én is a színház irodájában, ahová besikoltott a lövöldözés zaja, az eszeveszett kurjongatás furcsa, idegenszerű hangja. A fejem majd szétpattant az egymást kergető gondolatok forgatagától. Hajnalra elfogyott a töltény a puskákból, lehervadtak a dáridózók, a virrasztók lelkét pedig furcsa nyomasztó csend ülte meg. Hajnalra bennem is fogadalommá erősödött a gondolatok áradata, acéllá keményedett az akarat, hitté magasodott a kötelesség szava: bármi törjön reánk, nem szabad elhagynom őrhelyemet, ahová engem a legtisztábban látó magyar vezér, Tisza István állított tizennégy évvel azelőtt. Jön az áldozathozatal szent kötelessége, - vállalom boldogan, minden javammal. Felszegett fejjel, kitárt mellel fogom védeni a magyar színészek jogait ezen a földön. Reánk szakadnak majd a szenvedések órái, - viselem őket feljajdulás nélkül. Szívünkbe fúródnak a megalázás nyilai, tudom, hogy kegyetlenek és istentelenek lesznek, - meghajtom fejemet, de őrhelyemről el nem mozdulok. Ha üldöznek, szembefordulok velük, de meg nem futamodom. Ha odaátról hívnak javadalmasabb és előkelőbb helyre, - nem megyek. Belefúrom lábamat Erdély szikláiba, ha jön majd a zivataros orkán, engem el ne fújhasson. Ahová a magyar sors kegyelme állított, itt maradok fedetlen fővel, erős szívvel, bízó lélekkel.”[2]

A katonai helyzet változását követően az erdélyi magyaroknak szembe kellett nézni az impériumváltás hosszabb és összetettebb folyamatával.[3] Először is a bizonytalan helyzetben a különböző nemzetiségű lakosság saját nemzetiségének megfelelő nemzeti tanácsokat hozott létre. Majd ezt követően nagygyűléseket hívott össze, ahol saját jövőképüket tudatták a közvéleménnyel. Így a november végi marosvásárhelyi és a december 22-i kolozsvári nagygyűléseken a megjelentek a történelmi Magyarország fennmaradását hangoztatták. A december 1-i gyulafehérvári nagygyűlésen a megjelent 1228 (más források szerint 1450) küldött elfogadta a korábbi napon, hosszú vita után megszövegezett határozatot, melyet végül felolvastak a Gyulafehérváron összegyűlt sok ezres tömeg előtt. Ebben kijelentették feltétel nélküli csatlakozásukat[4] a Román Királysághoz.

Az első világháború végét jelentő padovai fegyverszünetet követően[5] a Károlyi Mihály vezette magyar kormány egy delegációt küldött Belgrádba. A delegációt az új Magyarország képviselői alkották és Franchet d’Esperey[6] főparancsnokkal tárgyaltak, hogy konkretizálják a Padovában kihagyott magyarországi demarkációs vonalat. A tárgyaló feleket különböző érdekek vezették, így Károlyi Mihály azért kívánt külön konvenciót kötni, hogy ezzel saját kormányát elismertesse és esetlegesen védelmet szerezzen a cseh, szerb és román betörés veszélyével szemben. D’Esperey pedig szabad kezet akart, hogy felvonulhasson a Monarchia területein az ekkor még harcoló Németország ellen (Németország csak november 11-én írta alá a fegyverszünetet).

Az 1918. november 13-án aláírt belgrádi katonai konvenció értelmében a magyar kormánynak ki kellett üríteni a Szamos felső folyásától keletre fekvő, valamint a Maros vonalától délre fekvő területeket.[7] Károlyi Mihály mindezt ideiglenes megoldásként elfogadta és a magyar állam későbbi határainak méltányos kijelölését az összeülő békekonferenciától várta. A megállapodás arról is szólt, hogy a megszállt területen a polgári közigazgatás (csendőrség, rendőrség) és igazságszolgáltatás minden ágazatában, az összes állami törvényhatósági és községi hatóságok és közegek működésüket az addigi jogszabályok szerint változatlanul folytathatják, illetve, hogy a közalkalmazottak állásaikban megmaradnak.

A megszálló három román hadosztály a Keleti-és Déli-Kárpátok szorosai után 1918. december 2–12. között elérte a Marost, mint demarkációs vonalat, amelyet néhány helyen át is lépett.[8] A román csapatok ellentmondásos viselkedése a egymásnak ellentmondó parancsokból származott, Moșoiu tábornok egyszer azt nyilatkozta, hogy „ők demarkációs vonalat nem ismernek,” máskor pedig azt, hogy a felsőbb parancsnak engedelmeskedve csak a „demarkációs vonalig szállják meg az erdélyi területeket.”[9]

Tovább bonyolította a helyzetet Berthelot[10] távirata, amelyben azt közölte a magyar kormánnyal, hogy amíg nem sikerül francia csapatokkal megszállni Kolozsvárt, addig a román csapatok, mint Antant hadsereg fogják ezt a feladatot ellátni.[11] Végül az ellentmondásos helyzetnek Berthelot tábornok vetett véget, amikor is 1918. december 12-én engedélyt adott – a román tábornokok kérését teljesítve – a Maros-vonal átlépésére. Berthelot önhatalmú döntését a román igények irányába tanúsított szimpátia, illetve az a törekvése magyarázza, amelynek értelmében minél korábban meg kell szállni a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad vonalat, hogy így a román területi követelések megvalósulhassanak. A demarkációs vonalon túllépő román csapatok Naszód térségében és Aranyosgyéres, Torda felé nyomulva nem ütköztek ellenállásba. A budapesti kormány a belgrádi konvenció rendelkezéseinek megszegését látva 1918 decemberében két fontos belpolitikai döntést hozott. Először is 1918. december 6-án elhatározták a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság megalakítását, amelynek élére a kolozsvári professzor, Apáthy István került.[12] A hatóság elsősorban a magyar területek igazgatásáért és budapesti kormány és a megszálló román csapatok közötti kapcsolatért felelt. Másodsorban elrendelte az 1898–1900 között született legfiatalabb hadra fogható korosztály sorozását.[13]

Az erdélyi területek védelmére felállított egységek parancsnoka, Kratochvil Károly[14] ezredes miután szembesült azzal a ténnyel, hogy az erdélyi frontvonal egészén képtelenség védekezni, december 18-án parancsba adta a lassú visszavonulást. Ekkor a támadó román hadsereg létszáma mintegy 15.000 főt tett ki, viszont számolni kellett a több ezer felfegyverzett erdélyi románnal is. Itt elsősorban azokra a forradalom napjaiban alakult nemzetőrökre kell gondolni, akik először közösen a magyar nemzetőrséggel együtt tartották fenn a közrendet, később pedig a bevonuló román hadsereg kötelékeibe integrálódtak.[15] A kolozsvári magyar alakulatok tehát a december 18-át követő napokban elhagyták a várost. Egy kisebb, 400 fős csoportot Kratochvil Bánffyhunyadra irányított, abból a célból, hogy a Kolozsvár–Nagyvárad vasúti vonalat biztosítsák, míg egy másik kisebb – nagyrészt csíki székelyekből álló – csoportot hazaengedett. A többi erdélyi egység a Szilágyságban tartózkodott, az 1700 főt számláló Székely Hadosztályt pedig Nagyváradra, majd Szatmárnémetibe vezényelték. Kolozsvárt elhagyta a Verbőczy Kálmán százados vezette magyar nemzetőrök egy része is.[16]

A román bevonulást hátráltatta azonban a december 22-re kitűzött magyar nemzetgyűlés[17] és a nyugatabbra található magyar csapatok esetleges ellentámadása. Napokon keresztül üzengetett egymásnak Traian Moșoiu tábornok és a magyar kormány. Moșoiu tábornok közölte, hogy a magyar kormány a Nagyvárad és Kolozsvár között a csapatösszevonásokat szüntesse be, és intézkedjék a vasárnapra összehívott kolozsvári nagygyűlés betiltása iránt”. Ha ez nem történik meg, akkor azt is kilátásba helyezte, hogy a várost övező dombokról a „kolozsvári gyűlést ágyúkkal fogja üdvözölni”.[18] A román beavatkozás nélkül megrendezett nagygyűlés után végül december 23-án jelentek meg az első román járőrök a város szélén.

Janovics Jenő tolmácsolásában ez az alábbiak szerint történt: „Az egyetemi menzában székelő főkormánybiztossághoz román futár érkezik. Neculcea[19] tábornok közli, hogy másnap, 24-én, megszállják a román csapatok Kolozsvárt és ha ellenállásra találnak, ő lövetni fogja a várost. Apáthy István, főkormánybiztos úgy határozott, hogy futár útján kérni fogja a tábornokot, halasza el pár nappal a bevonulást, ne rontsa el a magyarok karácsonyi ünnepét. Sejtve, hogy mi lesz a válasz, igyekszem Apáthyt lebeszélni erről a tervéről. Hasztalanul. A futár elment, s estére tért vissza a tábornok üzenetével: ő nem ünnepet rontani jön, hanem örömöt és felszabadítást hoz. Csapatai élén tehát bevonul a kitűzött időben és követeli, hogy a szamosfalvi vámnál a város polgármestere fogadja és üdvözölje őt. Az engedetlenséget a magyar lakosságon torolja meg. Apáthy magához kéreti Haller Gusztáv polgármestert, aki azonban hallani sem akar róla, hogy kimenjen a román tábornok fogadására. Hivatkozni kellett arra, hogy konoksága vérontást okoz, mire hajlandónak mutatkozott a szomorú útra. De mit mondjon? A feje zúg, a szíve fáj, nem tudja koncentrálni gondolatait. Általános volt a fejetlenség és zűrzavar. Esterházy László városi főjegyző hozzám fordul:

            ‒ Janókám, te vagy a leghiggadtabb, írd megy Gusztinak az üdvözlő beszédet.

Megígértem. Nem tudtam mire vállalkozom. Egész éjjel fel s alá sétálgatva a színházi irodámban s ceruzám végét rágva, töprenkedem, mivel is tudja üdvözölni a magyar polgármester a bevonuló román csapatokat? Máskor elég könnyen fogalmazok, vagy rögtönzők beszédeket, most egy gondolat-töredék sem ötlik eszembe. Világosság szűrődik be már az ablakon, az órára nézek: hét óra. S a papíron még egy betű sincs.

Miután különböző kisebb ügyek miatt súrlódások keletkeztek a felek között – többek között a románok a teljes rendőrség, csendőrség, nemzetőrség lefegyverzését és átvételét követelték – egy kompromisszumos megoldással álltak elő. Ennek értemében mintegy 100 főnyi magyar rendőr, 15 főnyi csendőr és mintegy 50 magyar nemzetőr megtarthatta a fegyverét. A többiek leszereltek és a várost már elhagyott magyar csapatok után indultak, később hozzájuk csatlakoztak. Így kialakult a megszállást követően az a rövid ideig tartó gyakorlat, hogy a város rendjét olyan 6 fős csapatok irányították, amelyek 2 román katonából, 2 román gárdistából (nemzetőr), valamint 1 magyar nemzetőrből és 1 magyar csendőrből vagy rendőrből álltak. A parancsnok minden esetben román volt.[20] Végül a mintegy 3–4000 főt számláló két román egység pár tüzérüteggel december 24-én vonult be Kolozsvárra. A helyi román lakosság a környékbeli falvak román lakosai természetesen örömünnepként élték meg, zászlókat lengetve és kokárdákat viselve.

Haller Gusztáv polgármester Szamosfalva határában fogadta a román csapatokat. Rövid beszéde után román beszédek következtek, elsősorban az egyházi méltóságok részéről. Pár kisebb incidens kivételével – itt-ott magyar nemzeti szimbólumokat távolítottak el, egy-két lakást kifosztottak – a bevonulás békésen folyt le. A Népszava tudósítása szerint, míg mindezek az események a szamosfalvi részen zajlottak, addig maga a város teljesen kihalt volt. Csupán a Fő tér és környéke mutatott életjelt, ahol a korábban a magyar nemzetőrség kötelékébe tartozó román gárdák sorakoztak fel. Továbbá a bevonuló román egységek itt fogadták a Román Nemzeti Tanács üdvözletét.

A román nemzeti gárda, a román egyetemi hallgatók és a román asszonyok nevében külön szónokok üdvözölték a bevonuló csapatokat.[21] Adjuk át a szót ismét Janovicsnak az események leírására:

Reggel nyolckor már fent vagyok a főkormánybiztosságnál. Haller és Esterházy várnak rám. Röstelkedve mutatom az üres papírlapot, nem tudtam a beszédet megírni. Most mi legyen? Haller zokon vette, hogy vállaltam és nem csináltam meg. Így hát ő nem is megy ki, menjen Esterházy egyedül, s mondjon amit akar. Éles, rikácsoló hang veri fel a főkormánybiztosság levert, gyászoló csöndjét. Egy körszakállas, ellenszenves külsejű, bicegő, hangoskodó, szürkeruhás idegen ember szeli szélvészként a szobákat, intézkedik a fejveszett zűrzavarban. Parancsokol, mindenbe beleszól. A hangja nemcsak fületsértő, de lélekbenyilaló is. Ki ez az ember? Magyarul beszél, tehát még nem a román hódítók előfutárja. Apáthy összeroppanva, fakó arccal ül az íróasztal előtt, a hangoskodó ember minden szavára idegesen vonaglik ajka. Szíve tájára szorítja a kezét. Mereven néz a levegőbe. A szeme alatt mély, kék árkok. Látszik, hogy napok óta nem aludt. Lélegzése kihagyó. Arcán valami kimondhatatlan fájdalom. Kérdem tőle:

            ‒ Ki ez a kellemetlen idegen?

Legyint a kezével:

            ‒ Fényes László.[22] A pesti kormány küldte, hogy rendet csináljon. Lent járt már Székelykocsárdon is. Napok óta Erdélyben van. Izgat, destruál, parancsokat oszt a magyar hadügyi kormány nevében, intézkedik, hogy katonáink sietve vonuljanak vissza Bánffyhunyadra s kerüljék a románokkal az összecsapást. Én semmit nem tehetek, hiszen ő a magyar kormány megbízottja, én már nem vagyok az.

Fényes László most Hallerhez lép, s kérdi min tanakodunk? Haller ösztönszerűleg elfordul tőle, Esterházy pedig elmondja, mert kétségbe van esve, hogy egyedül kell kimennie a román csapatok elé. Fényes László fölényesen int:

            ‒ Ennyi az egész? Írja kérem!

S gondolkodás nélkül lediktálja Esterházynak a fogadó beszédet.

Haller és Esterházy elindulnak. Látom az ablakból, hogy a város díszfogatába ülnek. Fényes László pedig tovább rendelkezik, ide-oda cikázik. Szegény Apáthyt nagyon sajnálom. Ilyen szélkakast küldenek a nyakára, ezekben a borzalmas pillanatokban. Fényes László hangosan búcsúzik mindenkitől. Azt mondja telefonon sürgősen Pestre szólították. Nekem az a benyomásom, hogy menekül a közeledő veszedelem elől. Egyszerre eltűnt, mint a benzin.

Haller polgármester és Esterházy László délfelé érkeznek vissza a szamosfalvi vámtól. Haller sápadt volt, levert és a szívét fájlalta. Halkan beszél Apáthyval. Esterházy mondja, hogy a polgármester kezében reszketett a papírlap, amig a nyolc sort felolvasta. Alig tudott a végére érni, Geherescu ezredes azonban, aki a román csapatok élén jött, az egész idő alatt feszes vigyázzállásban, tisztelegve hallgatta a beszédet. A román csapatok egész nap özönlenek a városba. Szánalmas a fölszerelésük, siralmasan hiányos az öltözetük. Ilyenek a győzelemtől ittas hódítók?

Janovics szövegéből többek között a helyzet bizonytalansága, a tétlenség tükröződik. A város vezetősége szembesült azzal, hogy a világháború elvesztését követően a Rákosi Jenő-féle 30 milliós Magyarország[23] és balkáni birodalom/nagyhatalom ábrándja elveszett. Sőt mi több, színmagyar területek kerültek idegen fennhatóság alá. Tehát a katonai helyzet 1918. december 24-ét követően változatlan maradt. Kolozsvár román megszállás alá került, kezdetben a polgármester és a tisztviselők megtarthatták állásukat. Az impériumváltás fázisai ezt követően a megszokott utat követték, vagyis hűségeskü letételét követelték Ferdinánd román királyra még a békeszerződés aláírása előtt. Ha ezt a felek nem tették meg, akkor állásukból elbocsájthatták őket. A román állampolgárság megszerzése évekig tartó folyamatnak bizonyult, intézményesült a cenzúra, átvettek különböző állami intézményeket (egyetem, kórházak, laktanyák, iskolák stb.). A kolozsvári és erdélyi magyar lakosság pedig egy új államban találta magát, ahol idővel meg kellett szervezze társadalmát, politikai érdekképviseletét, kulturális életét.

romanian_troops_in_transylvania.jpg

Jegyzetek

[1] Kolozsvár 60. 808 fős lakosságának nemzetiségi összetétele az 1910-es népszámlálás adatai szerint: 8886 (12,4%) román, 51192 (83,4%) magyar, 1678 (2,8%) német, 977 (1,4%) egyéb. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–2002 között. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm [letöltve: 2018.12.12].

[2] A kézirat lelőhelye: Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Kézirattára, Jordáky Lajos hagyatéka, Janovics Jenő kéziratai, III/81.

[3] Fodor János: Impériumváltás Erdélyben. Rubicon 2017/7-8 szám.

[4] A delegáltak egy része – így a szociáldemokraták – ideiglenes autonómiában és demokratizálásban gondolkodott. Vasile Goldiș az 1867-es magyar kiegezéshez hasonlóan képzelte el a terület jövőjét, külön törvényhozással és végrehajtással, csupán a külügy és a biztonság és az azt szavatoló pénzügy közösségével. A vitáknak Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod vetett véget, amikor arra hivatkoztak, hogy Besszarábia és Bukovina feltételek nélkül csatalkoztak a Román Királysághoz. Valamint azt is kijelentették, hogy az erdélyiek, bukovinaiak és regátiak önmagukban is elégséges garanciát jelentenek a demokratikusabb viszonyok kialakítására.

[5] 1918. november 3-án Padova mellett Weber tábornok az Osztrák-Magyar Monarchia nevében aláírta a fegyverszünetet az olasz féllel. Mindezzel csak az volt a probléma, hogy a Monarchia több területén ekkor már a szuverenitásra igényt tartó különböző Nemzeti Tanácsok alakultak, amelyekről vagy nem szólt a fegyverszünet vagy pedig nem fogadták el –a jogfolytonosságot a Monarchiával.

[6] Louis Franchet d’Espèrey (1856–1942) francia tábornok. Az első világháború alatt a nyugati fronton szolgált, majd később a Balkáni csoportok főparancsnoka lett, innen irányította az előrenyomulást észak felé.

[7] Csak utalásszerűen fontos megemlíteni, hogy a román fél az 1916-ban az Antanttal kötött bukaresti titkos szerződés szerinti területek megszerzésére törekedett, míg a magyar kormány először az egységes történelmi Magyarország megtartására, majd pedig a pacifizmus és Antant-barátság jelszavak alatt a békekonferencia méltányos ítéletében bízott.

[8] Fráter Olivér: Erdély mint hadszíntér 1916–1922-ben. http://www.kre.hu/portal/doc/studia/Cikkek/2003.1_2.szam/09.Frater_Oliver.pdf  [letöltve: 2018. 12.12].

[9] Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947. Budapest, Helikon, 2018, 143.

[10] Henri Mathias Berthelot (1861−1931) a francia hadsereg tábornoka. 1917-ben Romániába küldték azzal a feladattal, hogy a szétvert román hadsereget szervezze újra. Ezt sikerrel teljesítette, ez követően a Balkánon előrenyomuló antant csapatok Dunai Hadseregének parancsnoka lett. A háború végén a bolsevikok elleni francia intervenciós erők parancsnoka volt.

[11] Berthelot-nak ez az intézkedése egybeesett Károlyinak a „menteni a menthetőt” szemléletlével, amelyben francia antantcsapatok bevonulását kérte, hogy akadályozzák meg az északról, keletről és délről előrenyomuló csehszlovák, román és szerb egységeket.

[12] Apáthy István (1963−1922) zoológus, MTA tag, 1890-től a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem egyetemi tanára, majd rektora 1903−1904 között. A budapesti Magyar Nemzeti Tanács mintájára alakult Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke, majd pedig a Károlyi-kormány által december 6-án létrehozott, az erdélyi ügyek irányítására hivatott Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság vezetője lett.

[13] Fráter, i.m., 80–81.

[14] Kratochvil Károly (1869–1946) magyar honvédtiszt, a Székely Hadosztály parancsnoka. 1918. november 23-án nevezték ki az erdélyi katonai kerület és egyben a 38. hadosztály parancsnokává. Később a Székely Hadosztály parancsnoka lett, és 1919. januárja és áprilisa között sikerrel védte az északon Técsőnél kezdődő és délen Beléynesig tartó frontvonalat a román támadásoktól. Az áprilisi román támadás után a Hadosztály egy része letette a fegyvert, így Kratochvil is. Brassói internálása után visszatért a már konszolidált Budapestre, több évig a Hadtörténelmi Múzeum igazgatója volt.

[15] Jurnal de operațiuni al Comandamentului Trupelor din Transilvania (1918–1922). I–II. Satu Mare, Editura Muzeului Sătmărean, 1998., 1–7.

[16] Romsics, i.m., 148.

[17] https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5449 Tévesen 1919. januári dátum szerepel, viszont a résztvevőket azonosítva minden kétséget kizáróan a kolozsvári Nemzetgyűlés felvételei láthatók.

[18] Uo., 149.

[19] Constantin Neculcea (1873−?), román tábornok. Az első világháborúban több egység vezetője, a román nemzeti mitológiában meghatározó „maraşesti csata” egyik hőse. Később a történelmi Magyarország keleti területeit megszálló román haderő parancsnoka.

[20] Romsics, i.m., 152.

[21] Népszava, 1918.12.25-i szám.  A román csapatok bevonultak Kolozsvárra. 4–5.

[22] Fényes László (1871−1944) újságíró. A Károlyi-kormány nemzetőrségi kormánybiztosa, 1921-től a Népszava újságírója. A Horthy-rendszert bíráló cikkei miatt több sajtópert indítottak ellene. Az elítélést megelőzve 1926-ban Bécsbe, majd később Csehszlovákiába emigrált. Csehszlovákia német megszállása utána Franciaországba, majd 1940-ben USA-ba települt.

[23] Rákosi Jenő (1842–1929) újságíró, a Budapesti Hírlap főszerkesztője. A századforduló bódult hangulatában és a „boldog békeidők” unalmában Rákosi a turanizmus eszméjének hatása alatt egy nagyhatalom Magyarországról ábrándozott, amely a „turáni népek” vezetőjeként lefoglalja méltó helyét a nagyhatalmak családjában. Lásd: Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! A magyar turanizmus története. Budapest, Jaffa, 2016.

Megszállt Karácsony - a román hadsereg bevonulása Kolozsvárra Tovább
A Gyerőffyek és Kolozsvár. Egy 16. századi malomper

A Gyerőffyek és Kolozsvár. Egy 16. századi malomper

Szerző: Bartha Zoltán

Kolozsvár város levéltárában őrzött jegyzőkönyvek alapján[1] a malompert kiváltó konfliktus 1576 telén kezdődött. Egy ezen év május 13-án bejegyzett tanúmeghallgatásról készített jegyzőkönyvből értesülünk a konfliktust elidéző okról: Ferenczi Antal kolozsvári főbíró és Iwreg Antal királybíró[2] kérésére a városi hatóság tisztviselői kimentek Szamosfalvára, Gyerőffy Gáspár házához, felszólítván, hogy tegyen eleget a fejedelem parancsának, melyben megtiltja, hogy Szamosra gátat építsen, mivel az a város területe. Azonban Gyerőffy a gátépítésről nem mondott le, mivel azt a saját, apja által szerzett birtokára szándékozta építeni. A gát vizét egy malom meghajtására kívánta felhasználni, mivel a nevezett helyen korábban is malom állt.

kolozs.jpg

De ki is volt Gyerőffy Gáspár? A Gyerőffy család, melybe Gyerőffy Gáspár is tartozott, a Mikola nemzetség tagjaként a már jelentős vagyonra és befolyásra szert tett Kemény és Mikola, valamint a kisnemesi szinten megrekedt Radó és Kabos családokkal állt rokonságban. A nemzetséget alkotó családok a 14. század elején önállósodtak, ekkortól beszélhetünk a Gyerőffy családról is, mely csakhamar két főágra szakadt: a szamosfalvi és vásárhelyi ágakra. Ezen utóbbi ág a 14. század folyamán újabb ágakra bomlott fel, amelyek egy-egy, a család által birtokolt település nevét vették fel előnévként. Így alakult ki előbb az Inaktelki, a Kiskapusi, majd a 15. század végén a Zutori mellékág.

A Szamosfalvi ág tagjai már a 14. század elejétől a helyi és a vármegyei politikai élet hangadóivá váltak, az 1437-es jobbágylázadás vezetőivel augusztus 6-án megkötött kolozsmonostori egyezség aláírói között találjuk őket. Ez nem meglepő, hiszen a lázadás a birtokaikat is érintette, így érdekeltté váltak a lázadás mielőbbi rendezésében. A Vásárhelyi ág a 15. század elejétől kezd egyre aktívabb közéleti szerepet játszani, ám fontosabb tisztségeket majd csak az 1467-es erdélyi nemesség lázadásának leverése után kapnak. A felkelés során a Gyerőffyek mellett a Mikola nemzetséget alkotó többi család is megmaradt a király hűségén. Ennek köszönhetően ezek a családok megindulnak azon a felemelkedési úton, amelyen eljutnak oda, hogy a megváltozott keretek között, az Erdélyi Fejedelemségben fontos tisztségeket töltsenek be.

Gyerőffy Gáspár nevével 1521-ben találkozunk először. Apja, Gyerőffy Szalatiel halálakor valószínűleg még kiskorú, mivel anyja, Szilvási Ambrus leánya, Ilona, aki korábban Szilvási Chezliczki Mátyás felesége volt, az ő és testvére nevében köti meg az egyezségeket a kiskapusi és szamosfalvi rokonsággal. Hasonló a helyzet 1530-ban is, amikor ugyancsak anyja képviseli egy családon belüli osztozkodás során.[3]

Mikor 1554. május 18-án ismét felbukkan, már mint vajdai ember vesz részt Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák parancsából egy birtokba iktatási eljárásban.[4] 1568. augusztus 13-án, egy birtokbaiktatás során szentkirályi jobbágya is megjelent.[5] 1577. március 14-én készített birtokbaiktatási jelentésben találkozunk újra a nevével.[6] Az oklevél szerint a beiktatáson tanúként részt vettek Gyerőffy Gáspár szentkirályi (Torda vármegye) jobbágyai is. 1577. október 25-én újra vajdai emberként vesz részt többedmagával Báthory Kristóf erdélyi vajda parancsából egy birtokbaiktatáson.[7] Ebben az oklevélben már a Szamosfalvi előnevet viseli. De mivel a korban az oklevelek szerint a Gáspár nevet rajta kívül más senki nem viselte a családban, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy és ugyanaz a személy a korábban Vásárhelyi előnévvel említett Gyerőffy Gáspárral. Továbbá ha figyelembe vesszük azt is, hogy még gyermekkorában megkapta Szamosfalva egyes részeit, már érthetővé válik, hogyan kerülhetett konfliktusba Kolozsvár városával.

A város természetesen nem törődött bele Gyerőffy válaszába, és 1577. január 9-én egy tiltakozó levelet küld a fejedelemnek, mivel a felépített malom gátja Kolozsvár határára is kiterjedt.[8] Válaszként a fejedelem Szucsági Tomay Jánost és Demetert küldi ki, akik az azon év február 2-án megírt jegyzőkönyv szerint tudósították az uralkodót a fejleményekről. Eszerint a Gyerőffy Gáspár által a Szamosra épített malom gátja a kemény télben elzárta a víz útját. A zajló jég miatt a víz elöntötte a város majorjait, majd a kemény hideg miatt minden megfagyott. A jegyzőkönyv tartalmaz egy február 5-én lejegyzett jelentést is, amelyet Szucsági Thomori Demeter és Baczky Mátyás készített Filstich Lőrinc városi bíró, valamint a tanács kérésére. Eszerint a kiöntött víz elöntötte a földeket és a szőlősöket is.[9] Sajnos a másik fél álláspontját nem ismerjük, 1577. április 4-én a városi jegyzőkönyvbe szűkszavúan csak ennyit írtak be: „Gyerőffy Gáspár által Szamosfalván, a Kolozsvár városa kárára épített malma dolgában tett bejelentése”.[10]

A per több éves hallgatás után 1582-ben folytatódott. Ez év március 8-án a jegyzőkönyvbe a következőt jegyezték be: „Gyerőffy Gáspár és Kolozsvár városa között, a Gyerőffy Gáspár szamosfalvi malma iránt való fellebbezés.” A következő bejegyzés egy Gyerőffy Gáspár számára készült hivatalos beszámoló, „melynél fogva a Kolozsvár városa lakosai azért, hogy a szamosfalvi malom gátját levágták, 8-ad napra a fejedelem elejébe beidéztetnek”.[11] A beszámolóban található adatok, valamint az itt leírt szinte komikus esetek miatt érdemes teljes egészében idézni ezt.[12]

„Szolgálatunkat ajánljuk nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak. Hívott minket nagyságod parancsolatjával a vitézlő Szamosfalvi Gyerőffy Gáspár Szent Bertalan napja előtti vasárnap. Mi elmentünk Kolozsvárra és az ő malma gátjának elvágásáért a tavalyi bírákat a nagyságod levele tartása szerint nagyságod eleibe intéztük őket. Mi azért engedelmesek lévén nagyságodnak, elmentünk Kolozsvárra a megírt napon. Wolphard Istvánt személy szerint a piacon találtuk, nagyságod elébe idéztük a Gyerőffy Gáspár malma gátjának elvágattatása miatt. A gátnak egyik része szamosfalvi földön fekszik, másik része pedig a kolozsvári határban van. Ő azt felelte, hogy ott sem volt az átvágásnál, de mindazonáltal egyetért a várossal. Azután elmentünk a tanácsházhoz, és Ferenczi Antalt, ki akkor királybíró volt és most is az,[13] személy szerint a tanácsháznál találtuk Szorby Mihály, Berzente Mihály, Bonchiday Gergely, Herczeg Gáspár, Ember János, Eotwes Ferenc, Thymar Gergely társaságában. Őket is nagyságod elejébe idéztük a nagyságod levele által. Azután Thymár Mihály házához mentünk és őt is nyolcad napra megidéztük. Ő azt a választ adta, hogy tiszteli-becsüli a kegyelmes uram levelét, de ím, látják, milyen beteg vagyok, hogy ha elfordítanak, elfordulok, csak Isten markában vagyok. Ott sem voltam mikor elvágták a gátat, de azzal mindenki egyet értett. Azután elmentünk Barát Péter házához és a felesége tudtára adtuk, de ő azt felelte, hogy a férje az országban van. De ha addig hazajön, akkor megmondja neki. Pulaker Istvánt sem találtuk otthon csak a feleségének szóltunk. Hasonlóképpen Kolozsvári Bálintot sem találtuk a házánál, így a feleségének szóltunk, mondja meg az urának, hogy Gyerőffy Gáspár miáltalunk a malom gátjának elvágásáért nyolcad napra nagyságod elé hívatja. Ezután a bíróhoz vittük nagyságod parancsát, aki épp vásárba indult. Harmad napra megküldte a választ, mely szerint a város megjelenik a törvény előtt.  Isten tartsa meg nagyságodat minden javaival. Ezt mi írtuk nagyságodnak, a mi hitünk szerint. E levél kelt Györgyfalván, a feljebb megírt nap után való pénteken, tudni illik Szent Bertalan napján. 1582. Címzés: Domino, Domino, Ilustrissimo principi Sigismundo Bathori de Somlio.” Ennyi a levél.

Sajnos nem tudjuk, hogyan zajlott le a tárgyalás, és az sem, hogy ott milyen ítélet született. A jegyzőkönyv utolsó bejegyzése,  amelyet 1583. augusztus 23-án jegyeztek le, sejteti, hogy a fejedelem Gyerőffy Gáspárnak adott igazat: „A Gyerőffy Gáspár részére készült kimutatás, mely készült Kolozsvár városa ellen, az ő szamosfalvi malma gátjának elvágása dolgában és egy eskető levél, mely ugyanazon gát és malom dolgában lett törvényes párja.” Az a tény, hogy Szamosfalván a későbbiekben is volt a Gyerőffyeknek malmuk, valószínűvé teszi, hogy Kolozsvár kénytelen volt visszaépíteni a gátat és megengedni a malom további működését, még akkor is, ha a gát egyik vége érintette a város határát. Egy 1584. december 14-én kiadott oklevél[14] Gyerőffy Gáspárt már néhainak mondja, tehát szinte közvetlenül a per befejezte után meghalt. Fia, Gyerőffy Farkas felmondja a még az apja és rokonai között létrejött családon belüli birtokmegosztási egyezményt. Leánya, Borbála, Swalith vagy másként Horváth Miklós felesége lesz.[15]

Ha a 16. század végén a Gyerőffy család még mint vármegyei nemes perli a várost, később ők is városi ingatlant szereznek meg, amelyet majd csak a 18. század közepén, a család kihalta után adnak el az örökösök. De ez egy másik történet.


Jegyzetek

[1] Kolozsvár város levéltára, a Román Állami Levéltár kolozsvári részlegében, 14. számú fondjegyzék, 295-ös mikrofilm tekercs, Faszcikoláris iratok.

[2] 1576-ban a kolozsvári királybíró Herczog Antal volt a száz polgárság részéről. A jegyzőkönyvírók az Iwrwe (Öreg) nevet valószínűleg azért használják, mivel ekkor a fia is tanácstag volt, így próbálva megkülönböztetni a két Herczogot.  Feltehetőleg a városban is így nevezték a két személyt ebben az időben.

[3] U. o.

[4]  A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289-1556, I-II. kötet. Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. II. kötet, 5308 sz.

[5] Az erdélyi fejedelmek Királyi Könyvei I. 1569-1581. Erdélyi Történelmi Adatok, VII. 1-2. Szerkeszti Jakó Zsigmond, mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka és Szász Anikó. Kolozsvár, az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadása, 2005. A továbbiakban: EFKK I. János Zsigmond Királyi Könyve, 64 sz.

[6] EFKK I. Báthory Zsigmond Királyi Könyve, 92 sz.

[7] EKJK 243 sz.

[8] U. o.

[9] U. o.

[10] U. o.

[11] U. o.

[12] A közölt szöveg a mai helyesírási szabályok betartásával lett átírva.

[13] A levélírók itt tévednek, ugyanis Ferenczi Antal az előző években (1574, 1576, 1578) csak főbírói tisztséget töltött be, ahogy 1582-ben is főbíró volt. A királybíró ebben az évben Hertel Greger volt a szász nemzet részéről. Wolphard István mint főbíró és Ferenczi Antal mint királybíró 1581-ben állt a város élén.

[14] A Kolozsmonostori konvent fejedelemségkori jegyzőkönyvei, I. 1326-1590. Mutatókkal és jegyzetekkel közzéteszi Bogdándi Zsolt. Erdélyi Történelmi Adatok, X.1. Az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2018. 468 sz.

[15] U. o. 624 sz.

A Gyerőffyek és Kolozsvár. Egy 16. századi malomper Tovább
Kommunista diákmozgalmak Kolozsváron a harmincas évek elején

Kommunista diákmozgalmak Kolozsváron a harmincas évek elején

Szerző: Főcze János

Minden korban másként, legtöbbször nagyobb forrásfokon főttek az eszmék az egyetemek miliőjében, mint azok környezetében. Ezek az intézmények ugyanis legtöbbször autonóm belső életet éltek. Mikrotársadalmaik sajátos ökoszisztémával rendelkeztek, még akkor is, ha folyamatos kapcsolatban álltak azzal, ami a külvilágban zajlott – és sokat tükröztek is abból. Nem volt ez másként a harmincas évek eleji Kolozsváron sem. A magyar diákok ebben az időszakban is gyakorta választották a Kolozsváron működő, I. Ferdinánd román királyról elnevezett egyetemet. Az egykori Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épületeiben tanuló egyetemisták között ugyanúgy az akadémiai szabadság és a korlátok nélküli vita elve által meghatározott – és a különböző nagy eszmék, illetve ideológiák jegyében való – csatározás dívott, mint napjainkban.

A harmincas évek elején különösképpen adottak voltak a körülmények ahhoz, hogy az útjukat kereső diákok a politikában és a gazdaságban kialakult status quot megkérdőjelezzék, hiszen a nagy gazdasági világválság az akkori Romániában is erőteljesen éreztette hatásait. A korszakban a fasizmus tűnhetett a fennálló rendszer meghaladása egyik fő útjának. A másik ideológia, amelyik magában hordozta az új világ ígéretét, a kommunizmus volt. Minket ezen írás keretei között főként az utóbbi felé fordulók története érdekel.

Akkoriban a Marx munkásságán alapuló ideológia elvei szerint szerveződők főként a munkások soraiból kerültek ki. A szervezett munkásság nagyobbik része azokban a szakszervezetekben fejtette ki politikai tevékenységét, amelyek a parlamentarizmus keretei között működve törekedtek a társadalom nagyobb egyenlőségére: tehát szociáldemokraták voltak. Romániában 1924-ben tiltották be a kommunista mozgalmat és propagandát. Így a kommunisták főként legális fedőszervek (például a Munkás-Paraszt Blokk[1]) révén, de leginkább földalatti kisebb csoportokba, úgynevezett kommunista sejtekbe szervezetten fejtették ki a tevékenységüket. A kommunizmus azonban nem csak a munkásság mozgalma volt: az útjukat kereső fiatal értelmiségiek egyik része is érdeklődött iránta.

A időszakban Kolozsvár szellemi életét sem hagyták hidegen a kor divatos politikai filozófiai áramlatai. Ezek között kiemelt helye volt a marxizmusnak, amelyik kifejezetten vonzó lehetett azoknak az erdélyi magyar fiataloknak, akik fogékonynak mutatkoztak a társadalmi kérdésekre. A marxizmus ugyanis választ ígért a Romániát megviselő gazdasági és társadalmi válságra, s ugyanakkor megoldást kínált a nemzetiségi elnyomás problematikájára is, amellyel kisebbségiként ezeknek a fiataloknak minduntalan szembesülniük kellett. A Kommunisták Romániai Pártja (KRP) már megalakulása óta azt vallotta ebben a kérdésben, amit Vlagyimir Iljics Lenin: a népek önrendelkezési jogát, egészen az elszakadásig. Az eszmerendszerrel strukturáltabb formában a kolozsvári egyetemi hallgatók mások mellett Antal Márk és Tihanyi Erzsébet[2] „marxista szemináriumain” találkozhattak.[3] Ugyanekkor Kolozsváron közkézen forogtak az ekkor már Gaál Gábor által szerkesztett, eredetileg Dienes László alapította Korunk folyóirat számai, és más marxista szellemiségű időszaki kiadványok. Ezek a világra nyitott, érdeklődő fiatalok a marxista szövegek értelmezésével, és az ezek kapcsán folytatott vitákkal eltöltött idő mellett a baloldallal a településeik mindennapjaiban is találkozhattak.

Éppen a harmincas évek elejére élénkült meg a városban az ifjúkommunista mozgalom. Az egyszeri városlakó ebből annyit láthatott, hogy reggelre a lakónegyedét valakik teleszórták röplapokkal, amelyek tüntetésre, sztrájkra vagy éppen valamilyen üggyel való szolidaritásra szólították fel az illetőt.[4] Az se volt ritka, hogy a napi sajtóból kaptak hírt a kommunistákról: például arról szerezhetett tudomást, hogy a városban tevékenykedő kommunistákat revolverekkel üldözték a nyomozók, vagy éppen arról, hogy valakik vörös zászlót próbáltak meg kifüggeszteni a kolozsvári főposta épületére.[5] Ugyancsak a rájuk irányuló figyelmet erősítették azok a perek, amelyek egy-egy sejt vagy hálózat lebukását követték.

A Kolozsváron tanuló egyetemisták körében ebben az időszakban lázas szervezkedést és politizálást lehetett megfigyelni. A román diákok körében a legnagyobb befolyást a szélsőjobboldali Vasgárda diákszervezetei gyakorolták. A magyar diákoknál a vallási alapon szerveződő csoportok[6] mellett a már említett kommunista irányultságúak voltak a legjelentősebbek, amelyek főként Demeter János[7], valamint Csűrös István[8] körül szerveződtek. Ez utóbbi szervezkedés mögött azonban Kohn Hillel[9] kolozsvári ügyvéd állt. Kohn a harmincas években kapcsolódott be a kommunista mozgalomba. 1932. augusztus 28-31. közötti Nemzetközi Háború-ellenes Kongresszuson Amszterdamban már a Kommunisták Romániai Pártja küldöttségében vett részt. Kolozsvárra megbízással érkezett haza: többek között azt a feladatot kapta a KRP-től, hogy alapítson egy radikális magyar parasztlapot. Kohn ezt Demeter János segítségével tervezte megvalósítani.

Demeter János nemzedéke kiemelkedő személyiségének számított, s alapító tagja lett az 1930-ban indított Erdélyi Fiatalok generációs folyóiratnak. A László Dezső, kolozsvári református teológiai középiskolai tanár vezetésével megjelenő, ideológiamentességet hirdető folyóirat a felvidéki Sarló mozgalommal – amelynek ekkorra már a temesvári születésű Balogh Edgár volt a fő szervezője –, a Szegedi Fiatalokkal, illetve az ugyancsak magyarországi Bartha Miklós Társasággal mutatott rokonságot. Demeter 1932-ben konfliktusba került munkadóival, a kolozsvári Ellenzék vezetőségével.

Az ok: tiltakozó manifesztumot írt, illetve nagyjából háromezer támogató aláírást gyűjtött össze az Erdélyből származó magyarországi kommunista Karikás Frigyes érdekében. Karikást ugyanis Magyarországon kommunista tevékenysége miatt statáriális bíróság elé utalták, s a fiatal újságíró ezt igazságtalanságnak értékelte. A kiállásának meg is lett az eredménye, elbocsátották állásából. Ezt követően Kohn segítségével, 1932 szeptemberében alapította meg a marxista szellemiségű Falvak Népe című lapot.[10] A lap szerkesztői előszeretettel jelentettek meg leleplezőnek szánt cikkeket, valamint közöltek parasztok és munkások által írt panaszleveleket. Külpolitikai irányultságú írásaikban kritikátlan rajongással tekintettek a Szovjetunióra és berendezkedésére.

Ezen felül Kohn javaslatára Demeter 1932 novemberében egy baloldali irányultságú egyetemista csoport létrehozásával is próbálkozott, amelynek a Falvak Barátai Egyesület nevet adta. Az Egyesület alapszabályzatát az alakuló ülésen, november 9-én fogadták el Kolozsváron.[11] Ebben az Országos Magyar Párt (OMP) működésének baloldali kritikáját olvashatjuk. Először is az OMP-t az „arisztokrácia pártjaként” jellemezték, s kifejtették, hogy céljaik között van a teljes romániai magyarság megszervezése. Emellett annak a véleményüknek is hangot adtak, amelyik szerint a román néppel kialakítandó „testvéri kapcsolat” legfőbb akadálya a magyar kormányok erdélyi politikára gyakorolt befolyása volt. Ugyanakkor azt is hozzátették, hogy szerintük a magyarországi kormányok „uralma az ottani néprétegek érdekeivel is ellentétben van, és azokat is elnyomja”. Alapszabályukban ezek mellett a nemzeti sovinizmusok elleni harcnak is fontos szerepet szántak.[12]

Az Egyesület megalakulásáról a húsz aláíró diák egyike, Vischer István tájékoztatta a kolozsvári Báthory-Apor Szeminárium[13] vezetőségét. A Szeminárium irányítói kommunista jelleggel bíró szervezkedésnek minősítették az Egyesület megalapítását. A hallgatók többsége ezután visszavonta az aláírását, arra hivatkozva, hogy Demeter nem tájékoztatta őket teljes körűen a szervezettel kapcsolatban. A fejlemények következtében ugyanakkor Demeter is kénytelen volt visszavonni az Egyesület hivatalos elismertetésére vonatkozó, korábban elindított törvényszéki eljárást. A botrány hatására Mayer László, Bács Albert, Vincze János és Erdélyi Albert egyetemi hallgatókat kizárták a Báthory-Apor Szemináriumból. Mayert ráadásul le is tartóztatták amiatt, hogy közben kiderült, hogy a Kolozsvár közeli Bács községben kommunista propaganda-előadásokat tartott, ami törvénybe ütköző cselekedetnek számított. Az aláírók között található Miklós Györgyről a Szeminárium vezetőségének kihallgatásai során kiderült, hogy a Sziguranca besúgója, és emiatt a diáktársai megverték.[14] A Demeter vezette „radikális parasztlap” sem bizonyult hosszú életűnek: 1933. március 19-én tiltották be. Demeter ellen izgatás címén sajtópert indítottak, s egészen hosszú ideig kétséges volt, hogy el tudja-e kerülni a letartóztatást.[15] A kommunista eszmék felé tájékozódó csoportosulás létrejötte komolyan kihatott az Erdélyi Fiatalok további életére is, ahonnan Demetert kizárták a Falvak Népe megalakítása miatt, arra hivatkozva, hogy megsértette az ideológiamentesség elvét.

Kohn Hillel ugyancsak fontos szerepet játszott a zsidó diákok politikai útkeresésében is. A Salom szabadkőműves páholy vezetői közé tartozó Hillel, három másik taggal közösen lehetővé tette, hogy az addig leginkább a zsidó menzán szervezkedő, s a cionizmus felé húzó zsidó diákok közül azok, akik el szerettek volna különülni, használhassák a páholy helyiségeinek egyikét. Kohn úgy gondolta, hogy a menzán gátolják a baloldali irányultságú diákok kibontakozását azáltal, hogy korlátozzák a szabad véleménynyilvánítást, valamint nem adnak lehetőséget „az osztálytudat felébresztésére”. Az egyetemisták rendelkezésére bocsátott helyiségben ezt követően rendszeresen gyűléseket, illetve marxista szemináriumokat is tartottak. A zsidó kommunista diákok közül mások mellett a kolozsvári Falk Erzsébet[16], a természettudományi kar hallgatója tűnt ki, akit a csoport egyik vezetőjének választottak.[17]

A kommunista érzelmű diákok, kihasználva az akadémiai szabadság biztosította lehetőségeket, a kolozsvári egyetem Központi Könyvtárában folytatták le az akkoriban tiltott tartalmú vitának számító eszmecseréiket. Ugyanakkor a Könyvtár olvasójában szerkesztették az Egyetemista Forradalmár (Studentul Revoluționar) című kiadványt, amelyik nyíltan kommunista nézeteket képviselt.[18]

A három lejért árult, titokban összeállított lap első számában a szerkesztők kifejtették, hogy képviselni szerették volna a szegény diákokat, s ugyanakkor fórumot szándékoztak nyújtani arra, hogy megbeszélhessék azokat a problémáknak, amelyekkel küszködtek. Ugyanakkor azt is célul tűzték ki, hogy leleplezik a hivatalosan működő diákszervezeteket, az egyetem vezetőségét, valamint a hatóságokat. Meggyőződésük szerint ezek valójában a diákok ellenében működtek, s elterelték a figyelmüket a valós problémáik felől a „nacionalista, demagóg, zsidó- és szabadkőműves-ellenes” retorikájuk révén.[19]

A hatóságok kezdetben diszkréten követték a diákok tevékenységét, majd 1933. április 4-én, az egyik román diákképviseleti vezető segítségével sikeresen elfogtak hat diákot, akik a lapot terjesztették.[20] Eközben mások az időszaki és nem engedélyezett kiadványt a város negyedeiben szórták szét, ami még nagyobb ellenérzést váltott ki az őket módszeresen megfigyelő hatóságokból. Végül – az Egyetem rektori hivatalának teljeskörű támogatását élvezve – 1933 májusában léptek fel azon diákcsoportok ellen, akiket az intézmény vezetősége nem ismert el hivatalosan. Először az egyik zsidó származású diákvezért,[21] a gyógyszerész-hallgató Lázár Rudolfot tartóztatták le. Lázár őrizetbe vételekor a hatóságok egy olyan dokumentumot is elkoboztak tőle, amelyikből egészen tisztán megállapítható, hogy a hatóságok felbuzdulása ezen „el nem ismert” szervezet ellen nem volt arányos annak a veszélyességével. Az ország gyógyszerészeihez címzett körlevélben a gyógyszerészetet tanulók anyagi támogatást kértek a zsidó menzán működő szervezet működtetésére, valamint arra, hogy a könyvtárukba új szakirodalmat szerezhessenek be. Ugyanakkor azt is megfogalmazták, hogy a gyógyszerészetben szabaddá váló munkahelyekről tájékoztassák őket, hogy ezáltal – a zsidók, valamint a gyógyszerészek egymás közötti szolidaritásra apellálva – állást kaphassanak.[22]

Lázár elfogását az egyetem szenátusának május elsején hozott elvi határozata követte, amelyik szerint az „illegális”, tehát általuk el nem ismert szervezetek vezetőit kitiltották az ország minden egyeteméről, s mindenkit, aki valamilyen választott pozíciót viselt ezekben, két vizsgaidőszak idejére eltiltották a vizsgázástól.[23] A hatóságok azt hangoztatták, hogy céljuk mindezzel nem volt több mint, hogy leszereljék a nyugtalankodó vasgárdistákat. Azonban valószínűleg a szervezkedőkkel szembeni fellépésben az is szerepet játszott, hogy szerették volna kontroll alá vonni az egyre szélesebb körben ható, s egyre több konfliktust okozó mozgalmakat.

A román szélsőjobboldali diákok azonban nem voltak hajlandók „megnyugodni”. Az antiszemita vasgárdisták már korábban is követtek el atrocitásokat a zsidó származású egyetemisták ellen. Ekkoriban újra mind gyakoribbá vált a testi bántalmazásuk és előfordult az is, hogy egyszerűen nem engedték őket bejárni a kurzusaikra. Ezek mellett számos esetben erőszakos tüntetések útján fejezték ki nemtetszésüket azzal kapcsolatban, hogy a hatóságok „nem tettek eleget” a zsidókkal szemben. Azonban, míg a hatóságok könnyűszerrel fel tudtak lépni a kisebbségiek ellen, a vasgárdistákkal szemben már nem volt ennyire könnyű dolguk. Így például azokat a rendőröket, akik a szélsőjobboldali diákok székházába május 5-én éjjel házkutatást végezni érkeztek, először foglyul ejtették, majd bezárva az ajtókat, halállal fenyegették őket.[24] A rendőröknek végül könyörögniük kellett, hogy szabadon engedjék őket. A fiatalok ezután a Főtér irányába indultak tüntetni. Itt azonban a csendőrség segítségével már őrizetbe tudták venni őket. Azonban ez a megfélemlítési igyekezet sem bizonyult eredményesnek: folytatódtak a rendfenntartó szervek elleni sorozatos tüntetések és a velük való összecsapások. Talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy az őrizetbe vett diákokat végül szabadon engedték.[25]

A hatóságok türelme a vasgárdistákkal szemben egészen május 15-ig tartott. Ekkor a szélsőségesek azzal „feszítették túl a húrt”, hogy egy zsidó diákokból álló csoportot nem hagytak eltávozni a Központi Könyvtárból, s ugyanígy túszul ejtettek egy nagyobb, főként zsidókból álló társaságot a gyógyszerészeti karon. Miután maga Iuliu Hațegianu orvos és egyetemi tanár sem volt képes lecsillapítani a kedélyeket, a Rektorátusnak újra a rendőrség közbelépését kellett kérnie. A rendfenntartói beavatkozás során több, mint negyven vasgárdista diákot tartóztattak le, feloldva a kialakult patthelyzetet. Azt követően, hogy a hatóságok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a vasgárdisták nem fognak nekik engedelmeskedni, és kérdésessé vált, hogy mennyire fogják tudni a továbbiakban kontroll alatt tartani őket, eldöntötték az ellenük való határozottabb fellépést. Ennek megfelelően kiutasítottak hét vasgárdista vezért a városból, s egyúttal az egyetemről is eltávolították őket. Ugyanakkor negyvennégy vasgárdista diáknak két vizsgaidőszak erejéig megtiltották, hogy részt vegyenek a megmérettetésen. Másfelől viszont a Rektorátus az akadémiai szabadság tiszteletben tartására hivatkozva meghirdette, hogy hajlandó elismerni minden olyan szervezetet, amelyik kidolgozott statútummal rendelkezik, és az egyetem szenátusa szavazati többséggel rábólint a működésére.[26]

A diákok szervezkedései mindazonáltal nem álltak le. A Falvak Népe betiltása után azok a magyar diákok, akik a kommunista eszmék híveivé váltak, közösen azokkal a zsidó diákokkal, akik az őket ért atrocitások után is folytatni szerették volna a tevékenységüket, Séra Zoltán kolozsvári jogászhallgató, Demeter János és Vincze János vezetésével csoportosultak a Népakarat címmel kiadott újság köré. Az újság környezetébe mintegy harminc személy tartozott a belső körhöz, és nagyjából kilencvenen voltak azok, akik lazábban kapcsolódtak az így kialakult közösséghez.

S hogy ezt honnan tudjuk ennyire pontosan? Természetesen onnan, hogy a Sziguranca ide is beépített egy informátort, aki sokszor tendenciózus értelmezéseket tartalmazó jelentések sorával számolt be a szervezet tagságának méreteiről, működéséről. Az egyik jelentésben a csoportosulás tevékenységét elemző ügynök meglepődésének adva hangot állapította meg, hogy – a korábbi gyakorlattól eltérően – ebben a főként magyarok alkotta baloldali diákmozgalomban zsidó kommunista egyetemisták is részt vettek. A jelentést író az összegzését végül mégse azzal a beismeréssel zárta, hogy valami újszerűt figyelt volna meg. Szerinte ugyanis mindkét csoport célja változatlanul ugyanaz maradt: „a [román] nemzet bomlasztása”.[27]

3.jpg


Jegyzetek

[1] Magyar forrásokban gyakran: Városi és Falusi Dolgozók Blokkja.

[2] A századforduló környékén született Tihanyi Erzsébet Lausanne-ban francia nyelvből doktorált, és egy ideig a Szovjetunióban, majd Párizsban élt. A harmincas évek visszatért Erdélybe, ahol belépett a Romániai Kommunista Pártba.

[3] Az elismert matematikus Antal a Magyar Tanácsköztársaság egykori Közoktatásügyi Népbiztosságán az általános oktatási kérdésekért felelős osztályt vezette. A magánlakásán tartott marxista szemináriumain többek között megfordult: Bányai László franciatanár, Csőgör Lajos fogorvosi hallgató, Demeter János  jogászhallgató, Falk Erzsébet, Mayer László jogászhallgató  és Vincze János, a kereskedelmi főiskola hallgatója is.

[4] Kommunista mozgalmak Kolozsvárott. 1932. február 16. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (innen: MNL OL). K63. Külügyminisztérium Politikai Osztály (innen: K63). 369. csomó. 37/b. tétel. f535.

[5] Ilyenre példa: Kommunisták revolveres üldözése az éjszakában. MNL OL. K63. 369. 37/b. f536.

[6] Ilyen volt az 1921-ben alapított református Ifjúsági Keresztyény Egylet (IKE), az 1927-ben újjászervezett unitárius Dávid Ferenc Egylet, illetve a római katolikusok szintén 1927-ben újjászervezett Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szakosztálya (készőbb Majláth-Kör). Ezzel kapcsolatban bővebben: Ozsváth Judit: A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók saját diákegyesület létrehozásáért folytatott küzdelmei a két világháború között. (http://www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/tanulm_8_ozsvath_judit.pdf)

[7] Demeter János 1908. július 6-án született a mai Beszterce-Naszód megyei Kerlésen. Sokgyermekes falusi jegyző fiaként nehéz anyagi körülmények között végezte el Kolozsváron a jogot. Kezdetben a OMP egyik konzervatív politikusának, Sulyok Istvánnak a környezetében dolgozott. Demeter testvérével, a bukaresti közigazgatási főiskolán tanuló Bélával együtt ekkor került kapcsolatba a falukutató szociológiával, amelyik a harmincas évek elejére meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett az erdélyi magyarok értelmiségiek körében is. Demeter már annak a generációnak volt tagja, amelyik Nagy-Romániában szocializálódott, és így jobban ismerte az állam nyelvét is. Néhány fiatal társával egyetemben elégedetlen volt az Országos Magyar Pártban tevékenykedő idősebb és régi vágású politikusok teljesítményével.

[8] A székástóháti Csűrös 1914. május 3-án született, és a kolozsvári egyetem természettudományi karán tanult. Csűrös ekkoriban mind Demeterrel, mind Vincze Jánossal közeli barátságban állt.

[9] Kohn 1891. június 26-án született Kolozsváron, zsidó kispolgári családban. Szerény családi körülményei ellenére végezte tanulmányait, egészen 1912-ig, amikor sikeresen védte meg doktori tézisét. 1918-ban ott találjuk az Erdély-szerte szerveződő nemzeti mozgalmak aktivistái között. Ő lett az 1918 novemberében megalakult Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség titkára. Publicisztikai tevékenységét – amelyet már 1910-ben elkezdett a rövid életű Erdélyi Zsidó Lapok szerkesztésével –  az 1918 decemberében létrehozott kolozsvári Új Kelet alapító tagjaként folytatta. Miután 1928-ban végig követte a kommunista Szenkovics Sándor és Kertész Rezső ügyvéd és mások elleni bírói eljárást Kolozsváron, a marxizmus tanulmányozásába fogott, valamint egyre nagyobb érdeklődéssel követte a Szovjetunióról szóló sikerpropagandát. Emellett elmélyült a szovjet irodalomban is. Kohn életében saját visszaemlékezése szerint a fentebb említett kommunista-ellenes per jelentette a törést. Kohn ezt követően fokozatosan visszavonult a zsidó szervezetekben való szerepléstől, és a harmincas évektől kezdve bekapcsolódott a földalatti kommunista mozgalomba. Teljesebb portréért: Gidó Attila: Az ideológiai utas. Kohn Hillel életpályája. In: Bárdi Nándor–Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség. Tanulmányok. Zenta. 2012. 127–163. (http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/olvasoszoba/intezetikiadvanyok/Egyen_es_kozosseg.pdf)

[10] Visszaemlékezése szerint a munka nélkül maradt Demeter a kolozsvári Monostor úti Zayzon-kertben kapta megbízatását. Demeter János: Századunk sodrában. Buk. 175.

[11] A húsz aláíró közül név szerint Demeter Jánost, a Falvak Népe főszerkesztőjét, valamint Bács Albertet, Domjanschitz Albertet, Erdélyi Albertet, György Andort, Mayer Lászlót, Miklós Györgyöt, Princz Jánost, Putnoki Ernőt, Vincze Jánost és Vischer Istvánt, a kolozsvári Báthory-Apor Szeminárium bentlakóit ismerjük.

[12] Magyar egyetemi hallgatók kommunista szervezkedése Kolozsvárott. 1933. január 31. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. MNL OL. K63. 369. 37/b. f559-560.

[13] A manapság a Báthory István Líceumhoz tartozó épületben működött a Szent József Fiúnevelde, amelyet Báthory-Apor Szemináriumnak is neveztek.

[14] Magyar egyetemi hallgatók kommunista szervezkedése Kolozsvárott. 1933. január 31. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. MNL OL. K63. 369. 37/b. f556.

[15] Magyar egyetemi hallgatók kommunista szervezkedése Kolozsvárott. 1933. január 31. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. MNL OL. K63. 369. 37/b. f555.

[16] Falk Erzsébet 1911. november 4-én született Kolozsváron. Kolozsvári tanulmányai alatt radikalizálódott, később Csőgör Lajoshoz ment feleségül.

[17] A kolozsvári Sziguranca jelentése. 1933. február 4. Román Nemzeti Levéltár Központi Nemzeti Történeti Levéltára (ANR ANIC). 50-es sz. Gyűjtemény (Col. 50.). Vol. 4. 2557. számú dossszié (D2557). f11.

[18] Az 1019-es számú Sziguranca ügynök jelentése. 1933. április 1. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f25.

[19] De ce apare „Studentul Revoluționar”? Studentul Revoluționar. 1933 februárja. ANR ANIC. Fond 10. R98. C975.

[20] A kolozsvári Sziguranca jelentése. 1933. április. 13. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f28.

[21] A források ugyan néhol cionistának, néhol kommunistának mondják, viszont az általa szerkesztett körlevél alapján valószínűbb, hogy cionista volt.

[22] Az erdeti körlevél román nyelvű  fordítása. Kolozsvár, 1933. január 25. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f.37.

[23] Sziguranca-jelentés a kolozsvári zsidó diákok illegális szervezetéről. 1933. május 17. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f.43.

[24] Mások mellett Bănică Constantin, Dumitrescu Gheorghe, Capră Traian és Băbulescu Pantelimon vasgárdisták álltak ellen a hatóságoknak.

[25] Sziguranca-jelentés a kolozsvári diákok mozgalmáról. 1933. május 19. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f47.

[26] Sziguranca-jelentés a kolozsvári diákok mozgalmáról. 1933. május 19. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f50.

[27] Jelentés a kolozsvári magyar diákok kommunista mozgalmáról. 1933. október 29. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f55-59.

 

Kommunista diákmozgalmak Kolozsváron a harmincas évek elején Tovább