Kolozsvári Krónika

A Gyerőffyek és Kolozsvár. Egy 16. századi malomper

A Gyerőffyek és Kolozsvár. Egy 16. századi malomper

Szerző: Bartha Zoltán

Kolozsvár város levéltárában őrzött jegyzőkönyvek alapján[1] a malompert kiváltó konfliktus 1576 telén kezdődött. Egy ezen év május 13-án bejegyzett tanúmeghallgatásról készített jegyzőkönyvből értesülünk a konfliktust elidéző okról: Ferenczi Antal kolozsvári főbíró és Iwreg Antal királybíró[2] kérésére a városi hatóság tisztviselői kimentek Szamosfalvára, Gyerőffy Gáspár házához, felszólítván, hogy tegyen eleget a fejedelem parancsának, melyben megtiltja, hogy Szamosra gátat építsen, mivel az a város területe. Azonban Gyerőffy a gátépítésről nem mondott le, mivel azt a saját, apja által szerzett birtokára szándékozta építeni. A gát vizét egy malom meghajtására kívánta felhasználni, mivel a nevezett helyen korábban is malom állt.

kolozs.jpg

De ki is volt Gyerőffy Gáspár? A Gyerőffy család, melybe Gyerőffy Gáspár is tartozott, a Mikola nemzetség tagjaként a már jelentős vagyonra és befolyásra szert tett Kemény és Mikola, valamint a kisnemesi szinten megrekedt Radó és Kabos családokkal állt rokonságban. A nemzetséget alkotó családok a 14. század elején önállósodtak, ekkortól beszélhetünk a Gyerőffy családról is, mely csakhamar két főágra szakadt: a szamosfalvi és vásárhelyi ágakra. Ezen utóbbi ág a 14. század folyamán újabb ágakra bomlott fel, amelyek egy-egy, a család által birtokolt település nevét vették fel előnévként. Így alakult ki előbb az Inaktelki, a Kiskapusi, majd a 15. század végén a Zutori mellékág.

A Szamosfalvi ág tagjai már a 14. század elejétől a helyi és a vármegyei politikai élet hangadóivá váltak, az 1437-es jobbágylázadás vezetőivel augusztus 6-án megkötött kolozsmonostori egyezség aláírói között találjuk őket. Ez nem meglepő, hiszen a lázadás a birtokaikat is érintette, így érdekeltté váltak a lázadás mielőbbi rendezésében. A Vásárhelyi ág a 15. század elejétől kezd egyre aktívabb közéleti szerepet játszani, ám fontosabb tisztségeket majd csak az 1467-es erdélyi nemesség lázadásának leverése után kapnak. A felkelés során a Gyerőffyek mellett a Mikola nemzetséget alkotó többi család is megmaradt a király hűségén. Ennek köszönhetően ezek a családok megindulnak azon a felemelkedési úton, amelyen eljutnak oda, hogy a megváltozott keretek között, az Erdélyi Fejedelemségben fontos tisztségeket töltsenek be.

Gyerőffy Gáspár nevével 1521-ben találkozunk először. Apja, Gyerőffy Szalatiel halálakor valószínűleg még kiskorú, mivel anyja, Szilvási Ambrus leánya, Ilona, aki korábban Szilvási Chezliczki Mátyás felesége volt, az ő és testvére nevében köti meg az egyezségeket a kiskapusi és szamosfalvi rokonsággal. Hasonló a helyzet 1530-ban is, amikor ugyancsak anyja képviseli egy családon belüli osztozkodás során.[3]

Mikor 1554. május 18-án ismét felbukkan, már mint vajdai ember vesz részt Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák parancsából egy birtokba iktatási eljárásban.[4] 1568. augusztus 13-án, egy birtokbaiktatás során szentkirályi jobbágya is megjelent.[5] 1577. március 14-én készített birtokbaiktatási jelentésben találkozunk újra a nevével.[6] Az oklevél szerint a beiktatáson tanúként részt vettek Gyerőffy Gáspár szentkirályi (Torda vármegye) jobbágyai is. 1577. október 25-én újra vajdai emberként vesz részt többedmagával Báthory Kristóf erdélyi vajda parancsából egy birtokbaiktatáson.[7] Ebben az oklevélben már a Szamosfalvi előnevet viseli. De mivel a korban az oklevelek szerint a Gáspár nevet rajta kívül más senki nem viselte a családban, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy és ugyanaz a személy a korábban Vásárhelyi előnévvel említett Gyerőffy Gáspárral. Továbbá ha figyelembe vesszük azt is, hogy még gyermekkorában megkapta Szamosfalva egyes részeit, már érthetővé válik, hogyan kerülhetett konfliktusba Kolozsvár városával.

A város természetesen nem törődött bele Gyerőffy válaszába, és 1577. január 9-én egy tiltakozó levelet küld a fejedelemnek, mivel a felépített malom gátja Kolozsvár határára is kiterjedt.[8] Válaszként a fejedelem Szucsági Tomay Jánost és Demetert küldi ki, akik az azon év február 2-án megírt jegyzőkönyv szerint tudósították az uralkodót a fejleményekről. Eszerint a Gyerőffy Gáspár által a Szamosra épített malom gátja a kemény télben elzárta a víz útját. A zajló jég miatt a víz elöntötte a város majorjait, majd a kemény hideg miatt minden megfagyott. A jegyzőkönyv tartalmaz egy február 5-én lejegyzett jelentést is, amelyet Szucsági Thomori Demeter és Baczky Mátyás készített Filstich Lőrinc városi bíró, valamint a tanács kérésére. Eszerint a kiöntött víz elöntötte a földeket és a szőlősöket is.[9] Sajnos a másik fél álláspontját nem ismerjük, 1577. április 4-én a városi jegyzőkönyvbe szűkszavúan csak ennyit írtak be: „Gyerőffy Gáspár által Szamosfalván, a Kolozsvár városa kárára épített malma dolgában tett bejelentése”.[10]

A per több éves hallgatás után 1582-ben folytatódott. Ez év március 8-án a jegyzőkönyvbe a következőt jegyezték be: „Gyerőffy Gáspár és Kolozsvár városa között, a Gyerőffy Gáspár szamosfalvi malma iránt való fellebbezés.” A következő bejegyzés egy Gyerőffy Gáspár számára készült hivatalos beszámoló, „melynél fogva a Kolozsvár városa lakosai azért, hogy a szamosfalvi malom gátját levágták, 8-ad napra a fejedelem elejébe beidéztetnek”.[11] A beszámolóban található adatok, valamint az itt leírt szinte komikus esetek miatt érdemes teljes egészében idézni ezt.[12]

„Szolgálatunkat ajánljuk nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak. Hívott minket nagyságod parancsolatjával a vitézlő Szamosfalvi Gyerőffy Gáspár Szent Bertalan napja előtti vasárnap. Mi elmentünk Kolozsvárra és az ő malma gátjának elvágásáért a tavalyi bírákat a nagyságod levele tartása szerint nagyságod eleibe intéztük őket. Mi azért engedelmesek lévén nagyságodnak, elmentünk Kolozsvárra a megírt napon. Wolphard Istvánt személy szerint a piacon találtuk, nagyságod elébe idéztük a Gyerőffy Gáspár malma gátjának elvágattatása miatt. A gátnak egyik része szamosfalvi földön fekszik, másik része pedig a kolozsvári határban van. Ő azt felelte, hogy ott sem volt az átvágásnál, de mindazonáltal egyetért a várossal. Azután elmentünk a tanácsházhoz, és Ferenczi Antalt, ki akkor királybíró volt és most is az,[13] személy szerint a tanácsháznál találtuk Szorby Mihály, Berzente Mihály, Bonchiday Gergely, Herczeg Gáspár, Ember János, Eotwes Ferenc, Thymar Gergely társaságában. Őket is nagyságod elejébe idéztük a nagyságod levele által. Azután Thymár Mihály házához mentünk és őt is nyolcad napra megidéztük. Ő azt a választ adta, hogy tiszteli-becsüli a kegyelmes uram levelét, de ím, látják, milyen beteg vagyok, hogy ha elfordítanak, elfordulok, csak Isten markában vagyok. Ott sem voltam mikor elvágták a gátat, de azzal mindenki egyet értett. Azután elmentünk Barát Péter házához és a felesége tudtára adtuk, de ő azt felelte, hogy a férje az országban van. De ha addig hazajön, akkor megmondja neki. Pulaker Istvánt sem találtuk otthon csak a feleségének szóltunk. Hasonlóképpen Kolozsvári Bálintot sem találtuk a házánál, így a feleségének szóltunk, mondja meg az urának, hogy Gyerőffy Gáspár miáltalunk a malom gátjának elvágásáért nyolcad napra nagyságod elé hívatja. Ezután a bíróhoz vittük nagyságod parancsát, aki épp vásárba indult. Harmad napra megküldte a választ, mely szerint a város megjelenik a törvény előtt.  Isten tartsa meg nagyságodat minden javaival. Ezt mi írtuk nagyságodnak, a mi hitünk szerint. E levél kelt Györgyfalván, a feljebb megírt nap után való pénteken, tudni illik Szent Bertalan napján. 1582. Címzés: Domino, Domino, Ilustrissimo principi Sigismundo Bathori de Somlio.” Ennyi a levél.

Sajnos nem tudjuk, hogyan zajlott le a tárgyalás, és az sem, hogy ott milyen ítélet született. A jegyzőkönyv utolsó bejegyzése,  amelyet 1583. augusztus 23-án jegyeztek le, sejteti, hogy a fejedelem Gyerőffy Gáspárnak adott igazat: „A Gyerőffy Gáspár részére készült kimutatás, mely készült Kolozsvár városa ellen, az ő szamosfalvi malma gátjának elvágása dolgában és egy eskető levél, mely ugyanazon gát és malom dolgában lett törvényes párja.” Az a tény, hogy Szamosfalván a későbbiekben is volt a Gyerőffyeknek malmuk, valószínűvé teszi, hogy Kolozsvár kénytelen volt visszaépíteni a gátat és megengedni a malom további működését, még akkor is, ha a gát egyik vége érintette a város határát. Egy 1584. december 14-én kiadott oklevél[14] Gyerőffy Gáspárt már néhainak mondja, tehát szinte közvetlenül a per befejezte után meghalt. Fia, Gyerőffy Farkas felmondja a még az apja és rokonai között létrejött családon belüli birtokmegosztási egyezményt. Leánya, Borbála, Swalith vagy másként Horváth Miklós felesége lesz.[15]

Ha a 16. század végén a Gyerőffy család még mint vármegyei nemes perli a várost, később ők is városi ingatlant szereznek meg, amelyet majd csak a 18. század közepén, a család kihalta után adnak el az örökösök. De ez egy másik történet.


Jegyzetek

[1] Kolozsvár város levéltára, a Román Állami Levéltár kolozsvári részlegében, 14. számú fondjegyzék, 295-ös mikrofilm tekercs, Faszcikoláris iratok.

[2] 1576-ban a kolozsvári királybíró Herczog Antal volt a száz polgárság részéről. A jegyzőkönyvírók az Iwrwe (Öreg) nevet valószínűleg azért használják, mivel ekkor a fia is tanácstag volt, így próbálva megkülönböztetni a két Herczogot.  Feltehetőleg a városban is így nevezték a két személyt ebben az időben.

[3] U. o.

[4]  A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289-1556, I-II. kötet. Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. II. kötet, 5308 sz.

[5] Az erdélyi fejedelmek Királyi Könyvei I. 1569-1581. Erdélyi Történelmi Adatok, VII. 1-2. Szerkeszti Jakó Zsigmond, mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka és Szász Anikó. Kolozsvár, az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadása, 2005. A továbbiakban: EFKK I. János Zsigmond Királyi Könyve, 64 sz.

[6] EFKK I. Báthory Zsigmond Királyi Könyve, 92 sz.

[7] EKJK 243 sz.

[8] U. o.

[9] U. o.

[10] U. o.

[11] U. o.

[12] A közölt szöveg a mai helyesírási szabályok betartásával lett átírva.

[13] A levélírók itt tévednek, ugyanis Ferenczi Antal az előző években (1574, 1576, 1578) csak főbírói tisztséget töltött be, ahogy 1582-ben is főbíró volt. A királybíró ebben az évben Hertel Greger volt a szász nemzet részéről. Wolphard István mint főbíró és Ferenczi Antal mint királybíró 1581-ben állt a város élén.

[14] A Kolozsmonostori konvent fejedelemségkori jegyzőkönyvei, I. 1326-1590. Mutatókkal és jegyzetekkel közzéteszi Bogdándi Zsolt. Erdélyi Történelmi Adatok, X.1. Az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2018. 468 sz.

[15] U. o. 624 sz.

A Gyerőffyek és Kolozsvár. Egy 16. századi malomper Tovább
Kommunista diákmozgalmak Kolozsváron a harmincas évek elején

Kommunista diákmozgalmak Kolozsváron a harmincas évek elején

Szerző: Főcze János

Minden korban másként, legtöbbször nagyobb forrásfokon főttek az eszmék az egyetemek miliőjében, mint azok környezetében. Ezek az intézmények ugyanis legtöbbször autonóm belső életet éltek. Mikrotársadalmaik sajátos ökoszisztémával rendelkeztek, még akkor is, ha folyamatos kapcsolatban álltak azzal, ami a külvilágban zajlott – és sokat tükröztek is abból. Nem volt ez másként a harmincas évek eleji Kolozsváron sem. A magyar diákok ebben az időszakban is gyakorta választották a Kolozsváron működő, I. Ferdinánd román királyról elnevezett egyetemet. Az egykori Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épületeiben tanuló egyetemisták között ugyanúgy az akadémiai szabadság és a korlátok nélküli vita elve által meghatározott – és a különböző nagy eszmék, illetve ideológiák jegyében való – csatározás dívott, mint napjainkban.

A harmincas évek elején különösképpen adottak voltak a körülmények ahhoz, hogy az útjukat kereső diákok a politikában és a gazdaságban kialakult status quot megkérdőjelezzék, hiszen a nagy gazdasági világválság az akkori Romániában is erőteljesen éreztette hatásait. A korszakban a fasizmus tűnhetett a fennálló rendszer meghaladása egyik fő útjának. A másik ideológia, amelyik magában hordozta az új világ ígéretét, a kommunizmus volt. Minket ezen írás keretei között főként az utóbbi felé fordulók története érdekel.

Akkoriban a Marx munkásságán alapuló ideológia elvei szerint szerveződők főként a munkások soraiból kerültek ki. A szervezett munkásság nagyobbik része azokban a szakszervezetekben fejtette ki politikai tevékenységét, amelyek a parlamentarizmus keretei között működve törekedtek a társadalom nagyobb egyenlőségére: tehát szociáldemokraták voltak. Romániában 1924-ben tiltották be a kommunista mozgalmat és propagandát. Így a kommunisták főként legális fedőszervek (például a Munkás-Paraszt Blokk[1]) révén, de leginkább földalatti kisebb csoportokba, úgynevezett kommunista sejtekbe szervezetten fejtették ki a tevékenységüket. A kommunizmus azonban nem csak a munkásság mozgalma volt: az útjukat kereső fiatal értelmiségiek egyik része is érdeklődött iránta.

A időszakban Kolozsvár szellemi életét sem hagyták hidegen a kor divatos politikai filozófiai áramlatai. Ezek között kiemelt helye volt a marxizmusnak, amelyik kifejezetten vonzó lehetett azoknak az erdélyi magyar fiataloknak, akik fogékonynak mutatkoztak a társadalmi kérdésekre. A marxizmus ugyanis választ ígért a Romániát megviselő gazdasági és társadalmi válságra, s ugyanakkor megoldást kínált a nemzetiségi elnyomás problematikájára is, amellyel kisebbségiként ezeknek a fiataloknak minduntalan szembesülniük kellett. A Kommunisták Romániai Pártja (KRP) már megalakulása óta azt vallotta ebben a kérdésben, amit Vlagyimir Iljics Lenin: a népek önrendelkezési jogát, egészen az elszakadásig. Az eszmerendszerrel strukturáltabb formában a kolozsvári egyetemi hallgatók mások mellett Antal Márk és Tihanyi Erzsébet[2] „marxista szemináriumain” találkozhattak.[3] Ugyanekkor Kolozsváron közkézen forogtak az ekkor már Gaál Gábor által szerkesztett, eredetileg Dienes László alapította Korunk folyóirat számai, és más marxista szellemiségű időszaki kiadványok. Ezek a világra nyitott, érdeklődő fiatalok a marxista szövegek értelmezésével, és az ezek kapcsán folytatott vitákkal eltöltött idő mellett a baloldallal a településeik mindennapjaiban is találkozhattak.

Éppen a harmincas évek elejére élénkült meg a városban az ifjúkommunista mozgalom. Az egyszeri városlakó ebből annyit láthatott, hogy reggelre a lakónegyedét valakik teleszórták röplapokkal, amelyek tüntetésre, sztrájkra vagy éppen valamilyen üggyel való szolidaritásra szólították fel az illetőt.[4] Az se volt ritka, hogy a napi sajtóból kaptak hírt a kommunistákról: például arról szerezhetett tudomást, hogy a városban tevékenykedő kommunistákat revolverekkel üldözték a nyomozók, vagy éppen arról, hogy valakik vörös zászlót próbáltak meg kifüggeszteni a kolozsvári főposta épületére.[5] Ugyancsak a rájuk irányuló figyelmet erősítették azok a perek, amelyek egy-egy sejt vagy hálózat lebukását követték.

A Kolozsváron tanuló egyetemisták körében ebben az időszakban lázas szervezkedést és politizálást lehetett megfigyelni. A román diákok körében a legnagyobb befolyást a szélsőjobboldali Vasgárda diákszervezetei gyakorolták. A magyar diákoknál a vallási alapon szerveződő csoportok[6] mellett a már említett kommunista irányultságúak voltak a legjelentősebbek, amelyek főként Demeter János[7], valamint Csűrös István[8] körül szerveződtek. Ez utóbbi szervezkedés mögött azonban Kohn Hillel[9] kolozsvári ügyvéd állt. Kohn a harmincas években kapcsolódott be a kommunista mozgalomba. 1932. augusztus 28-31. közötti Nemzetközi Háború-ellenes Kongresszuson Amszterdamban már a Kommunisták Romániai Pártja küldöttségében vett részt. Kolozsvárra megbízással érkezett haza: többek között azt a feladatot kapta a KRP-től, hogy alapítson egy radikális magyar parasztlapot. Kohn ezt Demeter János segítségével tervezte megvalósítani.

Demeter János nemzedéke kiemelkedő személyiségének számított, s alapító tagja lett az 1930-ban indított Erdélyi Fiatalok generációs folyóiratnak. A László Dezső, kolozsvári református teológiai középiskolai tanár vezetésével megjelenő, ideológiamentességet hirdető folyóirat a felvidéki Sarló mozgalommal – amelynek ekkorra már a temesvári születésű Balogh Edgár volt a fő szervezője –, a Szegedi Fiatalokkal, illetve az ugyancsak magyarországi Bartha Miklós Társasággal mutatott rokonságot. Demeter 1932-ben konfliktusba került munkadóival, a kolozsvári Ellenzék vezetőségével.

Az ok: tiltakozó manifesztumot írt, illetve nagyjából háromezer támogató aláírást gyűjtött össze az Erdélyből származó magyarországi kommunista Karikás Frigyes érdekében. Karikást ugyanis Magyarországon kommunista tevékenysége miatt statáriális bíróság elé utalták, s a fiatal újságíró ezt igazságtalanságnak értékelte. A kiállásának meg is lett az eredménye, elbocsátották állásából. Ezt követően Kohn segítségével, 1932 szeptemberében alapította meg a marxista szellemiségű Falvak Népe című lapot.[10] A lap szerkesztői előszeretettel jelentettek meg leleplezőnek szánt cikkeket, valamint közöltek parasztok és munkások által írt panaszleveleket. Külpolitikai irányultságú írásaikban kritikátlan rajongással tekintettek a Szovjetunióra és berendezkedésére.

Ezen felül Kohn javaslatára Demeter 1932 novemberében egy baloldali irányultságú egyetemista csoport létrehozásával is próbálkozott, amelynek a Falvak Barátai Egyesület nevet adta. Az Egyesület alapszabályzatát az alakuló ülésen, november 9-én fogadták el Kolozsváron.[11] Ebben az Országos Magyar Párt (OMP) működésének baloldali kritikáját olvashatjuk. Először is az OMP-t az „arisztokrácia pártjaként” jellemezték, s kifejtették, hogy céljaik között van a teljes romániai magyarság megszervezése. Emellett annak a véleményüknek is hangot adtak, amelyik szerint a román néppel kialakítandó „testvéri kapcsolat” legfőbb akadálya a magyar kormányok erdélyi politikára gyakorolt befolyása volt. Ugyanakkor azt is hozzátették, hogy szerintük a magyarországi kormányok „uralma az ottani néprétegek érdekeivel is ellentétben van, és azokat is elnyomja”. Alapszabályukban ezek mellett a nemzeti sovinizmusok elleni harcnak is fontos szerepet szántak.[12]

Az Egyesület megalakulásáról a húsz aláíró diák egyike, Vischer István tájékoztatta a kolozsvári Báthory-Apor Szeminárium[13] vezetőségét. A Szeminárium irányítói kommunista jelleggel bíró szervezkedésnek minősítették az Egyesület megalapítását. A hallgatók többsége ezután visszavonta az aláírását, arra hivatkozva, hogy Demeter nem tájékoztatta őket teljes körűen a szervezettel kapcsolatban. A fejlemények következtében ugyanakkor Demeter is kénytelen volt visszavonni az Egyesület hivatalos elismertetésére vonatkozó, korábban elindított törvényszéki eljárást. A botrány hatására Mayer László, Bács Albert, Vincze János és Erdélyi Albert egyetemi hallgatókat kizárták a Báthory-Apor Szemináriumból. Mayert ráadásul le is tartóztatták amiatt, hogy közben kiderült, hogy a Kolozsvár közeli Bács községben kommunista propaganda-előadásokat tartott, ami törvénybe ütköző cselekedetnek számított. Az aláírók között található Miklós Györgyről a Szeminárium vezetőségének kihallgatásai során kiderült, hogy a Sziguranca besúgója, és emiatt a diáktársai megverték.[14] A Demeter vezette „radikális parasztlap” sem bizonyult hosszú életűnek: 1933. március 19-én tiltották be. Demeter ellen izgatás címén sajtópert indítottak, s egészen hosszú ideig kétséges volt, hogy el tudja-e kerülni a letartóztatást.[15] A kommunista eszmék felé tájékozódó csoportosulás létrejötte komolyan kihatott az Erdélyi Fiatalok további életére is, ahonnan Demetert kizárták a Falvak Népe megalakítása miatt, arra hivatkozva, hogy megsértette az ideológiamentesség elvét.

Kohn Hillel ugyancsak fontos szerepet játszott a zsidó diákok politikai útkeresésében is. A Salom szabadkőműves páholy vezetői közé tartozó Hillel, három másik taggal közösen lehetővé tette, hogy az addig leginkább a zsidó menzán szervezkedő, s a cionizmus felé húzó zsidó diákok közül azok, akik el szerettek volna különülni, használhassák a páholy helyiségeinek egyikét. Kohn úgy gondolta, hogy a menzán gátolják a baloldali irányultságú diákok kibontakozását azáltal, hogy korlátozzák a szabad véleménynyilvánítást, valamint nem adnak lehetőséget „az osztálytudat felébresztésére”. Az egyetemisták rendelkezésére bocsátott helyiségben ezt követően rendszeresen gyűléseket, illetve marxista szemináriumokat is tartottak. A zsidó kommunista diákok közül mások mellett a kolozsvári Falk Erzsébet[16], a természettudományi kar hallgatója tűnt ki, akit a csoport egyik vezetőjének választottak.[17]

A kommunista érzelmű diákok, kihasználva az akadémiai szabadság biztosította lehetőségeket, a kolozsvári egyetem Központi Könyvtárában folytatták le az akkoriban tiltott tartalmú vitának számító eszmecseréiket. Ugyanakkor a Könyvtár olvasójában szerkesztették az Egyetemista Forradalmár (Studentul Revoluționar) című kiadványt, amelyik nyíltan kommunista nézeteket képviselt.[18]

A három lejért árult, titokban összeállított lap első számában a szerkesztők kifejtették, hogy képviselni szerették volna a szegény diákokat, s ugyanakkor fórumot szándékoztak nyújtani arra, hogy megbeszélhessék azokat a problémáknak, amelyekkel küszködtek. Ugyanakkor azt is célul tűzték ki, hogy leleplezik a hivatalosan működő diákszervezeteket, az egyetem vezetőségét, valamint a hatóságokat. Meggyőződésük szerint ezek valójában a diákok ellenében működtek, s elterelték a figyelmüket a valós problémáik felől a „nacionalista, demagóg, zsidó- és szabadkőműves-ellenes” retorikájuk révén.[19]

A hatóságok kezdetben diszkréten követték a diákok tevékenységét, majd 1933. április 4-én, az egyik román diákképviseleti vezető segítségével sikeresen elfogtak hat diákot, akik a lapot terjesztették.[20] Eközben mások az időszaki és nem engedélyezett kiadványt a város negyedeiben szórták szét, ami még nagyobb ellenérzést váltott ki az őket módszeresen megfigyelő hatóságokból. Végül – az Egyetem rektori hivatalának teljeskörű támogatását élvezve – 1933 májusában léptek fel azon diákcsoportok ellen, akiket az intézmény vezetősége nem ismert el hivatalosan. Először az egyik zsidó származású diákvezért,[21] a gyógyszerész-hallgató Lázár Rudolfot tartóztatták le. Lázár őrizetbe vételekor a hatóságok egy olyan dokumentumot is elkoboztak tőle, amelyikből egészen tisztán megállapítható, hogy a hatóságok felbuzdulása ezen „el nem ismert” szervezet ellen nem volt arányos annak a veszélyességével. Az ország gyógyszerészeihez címzett körlevélben a gyógyszerészetet tanulók anyagi támogatást kértek a zsidó menzán működő szervezet működtetésére, valamint arra, hogy a könyvtárukba új szakirodalmat szerezhessenek be. Ugyanakkor azt is megfogalmazták, hogy a gyógyszerészetben szabaddá váló munkahelyekről tájékoztassák őket, hogy ezáltal – a zsidók, valamint a gyógyszerészek egymás közötti szolidaritásra apellálva – állást kaphassanak.[22]

Lázár elfogását az egyetem szenátusának május elsején hozott elvi határozata követte, amelyik szerint az „illegális”, tehát általuk el nem ismert szervezetek vezetőit kitiltották az ország minden egyeteméről, s mindenkit, aki valamilyen választott pozíciót viselt ezekben, két vizsgaidőszak idejére eltiltották a vizsgázástól.[23] A hatóságok azt hangoztatták, hogy céljuk mindezzel nem volt több mint, hogy leszereljék a nyugtalankodó vasgárdistákat. Azonban valószínűleg a szervezkedőkkel szembeni fellépésben az is szerepet játszott, hogy szerették volna kontroll alá vonni az egyre szélesebb körben ható, s egyre több konfliktust okozó mozgalmakat.

A román szélsőjobboldali diákok azonban nem voltak hajlandók „megnyugodni”. Az antiszemita vasgárdisták már korábban is követtek el atrocitásokat a zsidó származású egyetemisták ellen. Ekkoriban újra mind gyakoribbá vált a testi bántalmazásuk és előfordult az is, hogy egyszerűen nem engedték őket bejárni a kurzusaikra. Ezek mellett számos esetben erőszakos tüntetések útján fejezték ki nemtetszésüket azzal kapcsolatban, hogy a hatóságok „nem tettek eleget” a zsidókkal szemben. Azonban, míg a hatóságok könnyűszerrel fel tudtak lépni a kisebbségiek ellen, a vasgárdistákkal szemben már nem volt ennyire könnyű dolguk. Így például azokat a rendőröket, akik a szélsőjobboldali diákok székházába május 5-én éjjel házkutatást végezni érkeztek, először foglyul ejtették, majd bezárva az ajtókat, halállal fenyegették őket.[24] A rendőröknek végül könyörögniük kellett, hogy szabadon engedjék őket. A fiatalok ezután a Főtér irányába indultak tüntetni. Itt azonban a csendőrség segítségével már őrizetbe tudták venni őket. Azonban ez a megfélemlítési igyekezet sem bizonyult eredményesnek: folytatódtak a rendfenntartó szervek elleni sorozatos tüntetések és a velük való összecsapások. Talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy az őrizetbe vett diákokat végül szabadon engedték.[25]

A hatóságok türelme a vasgárdistákkal szemben egészen május 15-ig tartott. Ekkor a szélsőségesek azzal „feszítették túl a húrt”, hogy egy zsidó diákokból álló csoportot nem hagytak eltávozni a Központi Könyvtárból, s ugyanígy túszul ejtettek egy nagyobb, főként zsidókból álló társaságot a gyógyszerészeti karon. Miután maga Iuliu Hațegianu orvos és egyetemi tanár sem volt képes lecsillapítani a kedélyeket, a Rektorátusnak újra a rendőrség közbelépését kellett kérnie. A rendfenntartói beavatkozás során több, mint negyven vasgárdista diákot tartóztattak le, feloldva a kialakult patthelyzetet. Azt követően, hogy a hatóságok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a vasgárdisták nem fognak nekik engedelmeskedni, és kérdésessé vált, hogy mennyire fogják tudni a továbbiakban kontroll alatt tartani őket, eldöntötték az ellenük való határozottabb fellépést. Ennek megfelelően kiutasítottak hét vasgárdista vezért a városból, s egyúttal az egyetemről is eltávolították őket. Ugyanakkor negyvennégy vasgárdista diáknak két vizsgaidőszak erejéig megtiltották, hogy részt vegyenek a megmérettetésen. Másfelől viszont a Rektorátus az akadémiai szabadság tiszteletben tartására hivatkozva meghirdette, hogy hajlandó elismerni minden olyan szervezetet, amelyik kidolgozott statútummal rendelkezik, és az egyetem szenátusa szavazati többséggel rábólint a működésére.[26]

A diákok szervezkedései mindazonáltal nem álltak le. A Falvak Népe betiltása után azok a magyar diákok, akik a kommunista eszmék híveivé váltak, közösen azokkal a zsidó diákokkal, akik az őket ért atrocitások után is folytatni szerették volna a tevékenységüket, Séra Zoltán kolozsvári jogászhallgató, Demeter János és Vincze János vezetésével csoportosultak a Népakarat címmel kiadott újság köré. Az újság környezetébe mintegy harminc személy tartozott a belső körhöz, és nagyjából kilencvenen voltak azok, akik lazábban kapcsolódtak az így kialakult közösséghez.

S hogy ezt honnan tudjuk ennyire pontosan? Természetesen onnan, hogy a Sziguranca ide is beépített egy informátort, aki sokszor tendenciózus értelmezéseket tartalmazó jelentések sorával számolt be a szervezet tagságának méreteiről, működéséről. Az egyik jelentésben a csoportosulás tevékenységét elemző ügynök meglepődésének adva hangot állapította meg, hogy – a korábbi gyakorlattól eltérően – ebben a főként magyarok alkotta baloldali diákmozgalomban zsidó kommunista egyetemisták is részt vettek. A jelentést író az összegzését végül mégse azzal a beismeréssel zárta, hogy valami újszerűt figyelt volna meg. Szerinte ugyanis mindkét csoport célja változatlanul ugyanaz maradt: „a [román] nemzet bomlasztása”.[27]

3.jpg


Jegyzetek

[1] Magyar forrásokban gyakran: Városi és Falusi Dolgozók Blokkja.

[2] A századforduló környékén született Tihanyi Erzsébet Lausanne-ban francia nyelvből doktorált, és egy ideig a Szovjetunióban, majd Párizsban élt. A harmincas évek visszatért Erdélybe, ahol belépett a Romániai Kommunista Pártba.

[3] Az elismert matematikus Antal a Magyar Tanácsköztársaság egykori Közoktatásügyi Népbiztosságán az általános oktatási kérdésekért felelős osztályt vezette. A magánlakásán tartott marxista szemináriumain többek között megfordult: Bányai László franciatanár, Csőgör Lajos fogorvosi hallgató, Demeter János  jogászhallgató, Falk Erzsébet, Mayer László jogászhallgató  és Vincze János, a kereskedelmi főiskola hallgatója is.

[4] Kommunista mozgalmak Kolozsvárott. 1932. február 16. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (innen: MNL OL). K63. Külügyminisztérium Politikai Osztály (innen: K63). 369. csomó. 37/b. tétel. f535.

[5] Ilyenre példa: Kommunisták revolveres üldözése az éjszakában. MNL OL. K63. 369. 37/b. f536.

[6] Ilyen volt az 1921-ben alapított református Ifjúsági Keresztyény Egylet (IKE), az 1927-ben újjászervezett unitárius Dávid Ferenc Egylet, illetve a római katolikusok szintén 1927-ben újjászervezett Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szakosztálya (készőbb Majláth-Kör). Ezzel kapcsolatban bővebben: Ozsváth Judit: A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók saját diákegyesület létrehozásáért folytatott küzdelmei a két világháború között. (http://www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/tanulm_8_ozsvath_judit.pdf)

[7] Demeter János 1908. július 6-án született a mai Beszterce-Naszód megyei Kerlésen. Sokgyermekes falusi jegyző fiaként nehéz anyagi körülmények között végezte el Kolozsváron a jogot. Kezdetben a OMP egyik konzervatív politikusának, Sulyok Istvánnak a környezetében dolgozott. Demeter testvérével, a bukaresti közigazgatási főiskolán tanuló Bélával együtt ekkor került kapcsolatba a falukutató szociológiával, amelyik a harmincas évek elejére meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett az erdélyi magyarok értelmiségiek körében is. Demeter már annak a generációnak volt tagja, amelyik Nagy-Romániában szocializálódott, és így jobban ismerte az állam nyelvét is. Néhány fiatal társával egyetemben elégedetlen volt az Országos Magyar Pártban tevékenykedő idősebb és régi vágású politikusok teljesítményével.

[8] A székástóháti Csűrös 1914. május 3-án született, és a kolozsvári egyetem természettudományi karán tanult. Csűrös ekkoriban mind Demeterrel, mind Vincze Jánossal közeli barátságban állt.

[9] Kohn 1891. június 26-án született Kolozsváron, zsidó kispolgári családban. Szerény családi körülményei ellenére végezte tanulmányait, egészen 1912-ig, amikor sikeresen védte meg doktori tézisét. 1918-ban ott találjuk az Erdély-szerte szerveződő nemzeti mozgalmak aktivistái között. Ő lett az 1918 novemberében megalakult Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség titkára. Publicisztikai tevékenységét – amelyet már 1910-ben elkezdett a rövid életű Erdélyi Zsidó Lapok szerkesztésével –  az 1918 decemberében létrehozott kolozsvári Új Kelet alapító tagjaként folytatta. Miután 1928-ban végig követte a kommunista Szenkovics Sándor és Kertész Rezső ügyvéd és mások elleni bírói eljárást Kolozsváron, a marxizmus tanulmányozásába fogott, valamint egyre nagyobb érdeklődéssel követte a Szovjetunióról szóló sikerpropagandát. Emellett elmélyült a szovjet irodalomban is. Kohn életében saját visszaemlékezése szerint a fentebb említett kommunista-ellenes per jelentette a törést. Kohn ezt követően fokozatosan visszavonult a zsidó szervezetekben való szerepléstől, és a harmincas évektől kezdve bekapcsolódott a földalatti kommunista mozgalomba. Teljesebb portréért: Gidó Attila: Az ideológiai utas. Kohn Hillel életpályája. In: Bárdi Nándor–Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség. Tanulmányok. Zenta. 2012. 127–163. (http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/olvasoszoba/intezetikiadvanyok/Egyen_es_kozosseg.pdf)

[10] Visszaemlékezése szerint a munka nélkül maradt Demeter a kolozsvári Monostor úti Zayzon-kertben kapta megbízatását. Demeter János: Századunk sodrában. Buk. 175.

[11] A húsz aláíró közül név szerint Demeter Jánost, a Falvak Népe főszerkesztőjét, valamint Bács Albertet, Domjanschitz Albertet, Erdélyi Albertet, György Andort, Mayer Lászlót, Miklós Györgyöt, Princz Jánost, Putnoki Ernőt, Vincze Jánost és Vischer Istvánt, a kolozsvári Báthory-Apor Szeminárium bentlakóit ismerjük.

[12] Magyar egyetemi hallgatók kommunista szervezkedése Kolozsvárott. 1933. január 31. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. MNL OL. K63. 369. 37/b. f559-560.

[13] A manapság a Báthory István Líceumhoz tartozó épületben működött a Szent József Fiúnevelde, amelyet Báthory-Apor Szemináriumnak is neveztek.

[14] Magyar egyetemi hallgatók kommunista szervezkedése Kolozsvárott. 1933. január 31. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. MNL OL. K63. 369. 37/b. f556.

[15] Magyar egyetemi hallgatók kommunista szervezkedése Kolozsvárott. 1933. január 31. Dávid Mihály, a kolozsvári útlevélkirendeltség vezetőjének jelentése. MNL OL. K63. 369. 37/b. f555.

[16] Falk Erzsébet 1911. november 4-én született Kolozsváron. Kolozsvári tanulmányai alatt radikalizálódott, később Csőgör Lajoshoz ment feleségül.

[17] A kolozsvári Sziguranca jelentése. 1933. február 4. Román Nemzeti Levéltár Központi Nemzeti Történeti Levéltára (ANR ANIC). 50-es sz. Gyűjtemény (Col. 50.). Vol. 4. 2557. számú dossszié (D2557). f11.

[18] Az 1019-es számú Sziguranca ügynök jelentése. 1933. április 1. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f25.

[19] De ce apare „Studentul Revoluționar”? Studentul Revoluționar. 1933 februárja. ANR ANIC. Fond 10. R98. C975.

[20] A kolozsvári Sziguranca jelentése. 1933. április. 13. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f28.

[21] A források ugyan néhol cionistának, néhol kommunistának mondják, viszont az általa szerkesztett körlevél alapján valószínűbb, hogy cionista volt.

[22] Az erdeti körlevél román nyelvű  fordítása. Kolozsvár, 1933. január 25. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f.37.

[23] Sziguranca-jelentés a kolozsvári zsidó diákok illegális szervezetéről. 1933. május 17. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f.43.

[24] Mások mellett Bănică Constantin, Dumitrescu Gheorghe, Capră Traian és Băbulescu Pantelimon vasgárdisták álltak ellen a hatóságoknak.

[25] Sziguranca-jelentés a kolozsvári diákok mozgalmáról. 1933. május 19. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f47.

[26] Sziguranca-jelentés a kolozsvári diákok mozgalmáról. 1933. május 19. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f50.

[27] Jelentés a kolozsvári magyar diákok kommunista mozgalmáról. 1933. október 29. ANR ANIC. Col. 50. Vol. 4. D2557. f55-59.

 

Kommunista diákmozgalmak Kolozsváron a harmincas évek elején Tovább
Hadrianus városa – az ókori Kolozsvár III.

Hadrianus városa – az ókori Kolozsvár III.

Szerző: T. Szabó Csaba

Legutóbbi írásunkban (Hová lettek a dákok? Az ókori Kolozsvár II.) Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli  időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta.

Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel- és külpolitikáját és – ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is. Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Júdeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a júdeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék légióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai.

A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősíti azt és belső adminisztratív reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix légiót, így a provincia 118 után egyetlen légióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a légióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  – elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és a Technikai Egyetem egyik udvarán 1970-es években, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott.

Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez.

A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására. Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

fig_1.jpg

Hadrianus városa – az ókori Kolozsvár III. Tovább
A kolozsvári „derbi” története

A kolozsvári „derbi” története

Szerző: Szabó Csongor

Nagyobb városok esetén a sportrendezvények a mindennapi élet egyik meghatározó eseményeként lehetnek jelen. Még inkább igaz, ha egy településen belül több kompetitív, egymással is rivalizáló csapat létezik. A városi rangadók keltik általában a legnagyobb figyelmet, a kialakuló, városon belüli „szupremáciaharc” számos ellentmondást, szenvedélyt, akár rendbontást eredményezhet.  A labdarúgás keretein belül lejátszódó városi rangadók talán a legismertebb, legtöbb szenvedélyt keltő sportesemények, melyek intenzitását a másikról alkotott „ellenségkép” tovább növeli. Futballklubok esetén egy bajnoki idényben a városi rivális legyőzése szurkolói szempontból akár sikeres szezont jelenthet. A modern városi derbik  jelensége Kolozsváron is jelen van a CFR és az Universitatea közötti rangadó romániai szinten a legerősebb rivalizálások közé tartozik.

u-cluj-cfrew.jpg

A napjainkban kialakult kép ellenben nem volt mindig jellemző, a rendszerváltásig túlnyomórészt egy „barátibb rivalizálás képe” vetődött rá, azonban az 1990-es évektől napjainkig nemcsak a két tábor közötti sportrivalizálás, hanem részben társadalmi törésvonal is erősíti a szembenállást. Ez természetesen sok esetben konstruált, sztereotípiákra erősít, mint például a másik csapat vélt kizárólagos etnikai jellege.   A sorozatos incidensek a„fair play”-t, a kompromisszumot kizárják és főleg az utóbbi évtizedekben sokszor feloldhatatlannak tűnő ellenségeskedést eredményeztek.

A CFR 1907-ben alakult KVSC (Kolozsvári Vasutas Sport Club) néven, majd 1912-től átnevezték KTC-nek (Kolozsvári Torna Club), 1921-től pedig a Román Államvasutak nevét veszi fel (Căile Ferate Române). Az egyetemi csapat, az Universitatea SSSU (Societatea Sportivă a Studenților Universitari, Egyetemisták Sport Egyesülete), néven 1919 szeptemberében alakult meg.

A két világháború között

A két kolozsvári csapat közötti mérkőzéseknek a még folyamatban lévő romániai rangadók közül a leghosszabb és legrégebbi történelme van. A két világháború közötti kolozsvári klubok között a két csapat messze nem volt annyira domináns, mint 1945 után, főleg a 20-as években például a KAC, a Haggibor vagy a Kereskedelmi Akadémia sportklubja árnyékában maradtak.

Az 1920/1921-es, még csak helyi szintű bajnokságban, 1920. október 13-án  találkozott először az 1911-ben átadott sétatéri stadionban akkor még KTC név alatt bejegyzett mai „CFR” és az akkor egy éve alakult SSSU (vagyis a mai „U”). A győzelmet 8-0 arányban a KTC szerezte meg, napjainkig ez a legnagyobb arányú különbségű meccs a két csapat között. A második meccset 1921. március 13-án rendezték, amely a két csapat egymás elleni meccseinek történetében az első döntetlen volt (1-1). A bajnokság végén a CFR a második, az U az ötödik helyen végzett. A következő 1921/22-es idényben már egy szervezettebb, körzetekre bontott labdarúgó-bajnokságot rendeztek, ahonnan a győztesek egy országos fordulóba juthattak. A kolozsi körzetben a kolozsvári csapatok mellett marosvásárhelyi együttesek is részt vettek. Ekkor kezdett erősödni az U és 1921. november 12-én szerezte meg első győzelmét a CFR felett (2-1), de a visszavágón a CFR még tudott nyerni.

Ebben a korszakban a vasutascsapat ereje a Román Államvasutak helyzetétől függött, működését az Államvasutak kolozsvári területi kirendeltségének dolgozóinak a tagdíja biztosította.  Az 1930/31-es kiírásban a CFR el sem tudott indulni a bajnokságban, ezzel szemben az U egyetemi támogatással stabil egzisztenciális helyzetben volt, keretében válogatott játékosok is játszottak, a harmincas években már országosan is jelentős futballklubbá vált. Ebből kifolyólag ekkor a mérkőzések túlnyomó többségét - a 21-ből 15-öt-  az U nyert meg és csupán hármat a CFR.  1932-től már országos szinten szervezték meg a bajnokságot, a két csapat külön osztályokba sorolták, az U az első-, míg a CFR a másodosztályba kapott helyet. Ez az időszak az U története egyik legsikeresebb korszaka bajnoki és kupadöntőkkel, bár trófeák nélkül, míg a CFR tartósan a másodosztályban ragadt.

Az államszocializmus alatt

Az 1945 utáni rangadó–történethez tartozik, hogy az akkor még másodosztályban játszó CFR 1948-ban átveszi a kolozsvári Ferar (a 19. század második felében alapított egykori Kolozsvári Atlétikai Club jogutódjának) helyét, amely a második világháború után folyamatosan gyengült, amíg első ligás helyét az 1947/48-as bajnoki kiírásban átadva egyesült a CFR-vel.

16 év kihagyás után először, 1948. május 9-én találkozott a két csapat, amely a CFR 4-2-es győzelmével zárult. Ezzel a győzelemmel a CFR elkerülte a kiesést, míg az U ötödik helyen végzett. A következő 1948/1949-es bajnokságban mindkét meccset a CFR nyerte 1-0 arányban, azonban a bajnokság végén mindkét csapat kiesett a másodosztályba. A következő idényben rendezték meg a két csapat közötti első másodosztályú mérkőzést. Mindkettőt az akkor Gheorghe Gheorghie-Dej nevét viselő központi stadionban rendezték, az első meccs 0-0-val, a visszavágó 2-1-es U győzelemmel végződött.  A bajnokság végére az egyetemi csapat feljutott az első osztályba, míg a CFR középmezőnyben végzett. Ebben az időszakban nemcsak a stadion, hanem a két futballklub is más nevet viselt, a CFR Locomotiva (Mozdony), az U Știința (Tudomány) elnevezéssel szerepelt.

Ezután a „derbik” évekig szüneteltek, ameddig 1957-ben az U ismét a másodosztályba került.  A két csapat közötti akkori különbséget jól mutatta a mindkét mérkőzésen született sima U-győzelem. (3-0, 6-0). Ekkor volt az „egyetemisták” edzője az a Kovács István volt, aki egy évtizeddel korábban játékosként a CFR színeiben szerzett győztes gólt az U évekkel később pedig a Johan Cruyffot is soraiban tudó legendás amszterdami Ajax vezetőedzőjeként kétszeres Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) győztes lett.

A szezon végén az U első, míg a CFR utolsó helyen végzett, ezzel kiestek a harmadosztályba. Hiába a kétosztálynyi választóvonal a két csapat között, 1959. március 8-án újra találkoztak a Román Népköztársaság Kupájában. Az U papírforma győzelmet aratott (4-2).

A 60-as évek végéig újra szüneteltek a „városi derbik”. Az U ekkor élte igazi aranykorát, 1965-ben nyerte mai napig egyetlen trófeáját, a Román Kupát, a CFR pedig alsóbb osztályok közt ingázott. A 1968/1969-es bajnokságban volt U-s játékosokkal megerősödött a CFR, ekkor Constantin Rădulescu orvos edzősége alatt az első osztályig sikerült feljutniuk. Több mint tíz év után, 1969. október 18-án, a rangadók történetének egyik legunalmasabb döntetlenjén (0-0) találkoztak újra az U-val.  12 000 kolozsvári követte a meccset az akkor immár „desztalinizált” – nem Gheorghiu-Dej nevét viselő -  városi stadionban. A visszavágót a mexikói világbajnokság miatt 1970. június 28-án rendezték, ez pontosan az egyetemi vizsgaidőszak végén volt, ami az U egyetemista játékosait érintette kedvezőtlenebbül: a CFR 1-0-ra nyert.

Ebben a korszakban a kolozsvári szurkolóközönség re nem volt jellemző a maihoz hasonló ellenségeskedés, többször mindkét csapatot biztatták: ilyen volt például az 1970. október 25-én rendezett meccs, amikor szintén a CFR győzött (2-1). Az 1-1-es döntetlennel végződő visszavágó után már nem volt ilyen szívélyes a viszony, az U szurkolói bundával vádolták a játékosokat, a CFR ugyanis ismét a kiesés ellen küzdött ezért nagy szüksége volt a pontokra. A kiesést végül elkerülték.

Az U a következő, 1971/72-es kiírásban a harmadik helyen végzett a bajnokságban (az osztályrendszerben a mai napig a legjobb eredmény a csapat történetében), és mindkét városi derbit 1-0-ra nyerték. 1972/1973-ban felcserélődtek a szerepek. Az első meccset a CFR 2-1 re nyerte, a visszavágó 2-2 lett, a „vasutasok” ötödik helyen végeztek (évtizedekig ez volt csapat legjobb teljesítménye), az U utolsó lett és csupán a csapatlétszám növelése miatt nem esett ki. A következő két szezonban egyik csapat sem tartozott a mezőny erősebb feléhez, négy döntetlent játszottak egymással (2-2, 3-3, 0-0, 0-0), 1976-ban pedig „vállvetve” távoztak a másodosztályba. A 20. század utolsó első ligás „kolozsvári derbijét”  1976. április 25-én rendezték meg a sétatéri stadionban (amely ekkor már csak az U otthona volt, 1973-től a CFR már a Gépész utcai stadionban játszott), amely a CFR 1-0-s győzelmével zárult.  A 70-es évek közepén a két csapat addigi „aranykorszaka” lezárult, a CFR évtizedekig nem játszott az első ligában, az U bár stabilabb első ligás résztvevő volt, de korábbi sikereit nem tudta megismételni.

A kiesés után az U edzőjévé az azelőtti évek „vasutas sikerkovácsát” Constantin Rădulescut nevezték ki, azonban mindkét szezonbeli meccsét elveszítette volt csapatával szemben (1-0, 2-0), a másodikat pont abban a stadionban, mely jelenleg róla van elnevezve.

Mindkét csapat középszerű szezont futott, az U 9., a CFR 11. helyen végzett. A következő szezon a két együttest a feljutásért vívott harcban közvetlen riválisként találta, a CFR győzelmi szériája folytatódott (2-0). A visszavágón a Román Kommunista Párt megyei szervezete a CFR feljutásáért próbálta bevetni befolyását, azonban a 0-0-s döntetlen egyik csapaton sem segített, 2. (CFR) és 3. helyen végeztek, a másodosztályban ragadva. A következő kiírásban (1978/79) a megyei pártszervezet már az U-t támogatta, például mindkét meccset az U stadionjában rendezhették meg. A vasutas játékosok tiltakozásképpen nem akartak pályára lépni, ezért 2000 lejes „bónuszt” kaptak eredménytől függetlenül. Mindkét meccset az U nyerte (2-1, 4-1), a szezon végén feljutott, a vasutasok negyedikek lettek. A következő években a CFR gyengült, 1982-ben lecsúsztak a harmadosztályba, a csapatot átszervezték, összeolvasztották a hadsereg helyi csapatával és Steaua CFR néven működött egészen a rendszerváltásig. A nyolcvanas években kétszer találkozott a két csapat, a másodosztály 1983/1984-es kiírásában, amikor mindkét meccset az U nyerte meg (1-0, 1-0).

A rendszerváltás után

A rendszerváltás utáni első években sem változott a két csapat közötti erőviszony, az U maradt a város legerősebb együttese, a CFR pedig továbbra sem tudott kitörni a másod-, harmadosztály árnyékából. 1991-ben a két csapat ellentétes „irányból”, az U kiesőként, a CFR feljutóként kezdte a másodosztály küzdelmeit. A CFR a 2000-es évek elejéig pénzügyi problémákkal küzdött, ekkor a munkások már nem fizettek tagdíjat a csapatnak.

A „derbi” képe ekkor kezdett hasonlítani mai formájához, a rendszerváltás utáni első meccsen már erőszakos cselekmények is előfordultak. A mérkőzés szünetében a játékosok közt összetűzés keletkezett, az U szurkolótábora pedig trágár szavakkal szidta a rivális csapatot. A meccset 1-0-ra az egyetemiek nyerték, az 1992. március 15-n rendezett visszavágott úgyszintén, 2-1-re. Egészen 2014. márciusáig ez volt az egyetemiek utolsó győzelme a CFR felett.  Az U feljutott az első ligába, ahol a 90-es évek végéig megragadt, a CFR számára pedig talán történelme legsötétebb korszaka folytatódott, a másodosztályban sem tudott megmaradni, a harmadosztályban a 2000-es évek elején pedig a megszűnés fenyegette. Az U a 90-es évek végétől szintén hasonló cipőben járt, sorra kiesett az első és másodosztályból is.

Az új évezredben 2002. november 2-án találkoztak először a Gépész utcai stadionban. A CFR ekkor magánkézben, megújult tulajdonosi szerkezettel merész terveket szövögetett, megszabadult pénzügyi problémáitól, célul tűzte ki az első osztályba kerülést. Mindkét bajnoki meccs döntetlennel zárult (0-0, 1-1). A CFR 2003. szeptember 27-én 27 év után először nyert városi rangadót a sétatéri stadionban (2-0), a „fellegvári” visszavágót is megtudta nyerni, a szezon végén pedig 1976 után újra az első osztályba kerülhetett. Ekkorra már kialakul a „modern kolozsvári derbi”, a sportrivalizáláson túl már gyakoriak a feszültségek, erőszakos cselekmények vagy akár huliganizmus.

Az U 2007-es feljutásával 1976 után először rendeztek első ligás meccset a két csapat között.  A két csapat közti erőviszonyok a nyolcvanas, kilencvenes évekhez képest átfordult, a CFR már bajnokesélyes csapatnak számított, egy évvel azelőtt addigi történelme legjobb eredményét érte el: 3. helyen végzett. 31 év után 2007. december 2-án találkoztak az első ligában, amelyet a CFR 2-0-ra nyert meg hazai pályán. Az U a bajnokság leggyengébb csapataként utolsó helyen kiesett, azonban 2008. május 7-én hazai pályán várták a kolozsvári rangadót, ahol egy döntetlennel megakadályozhatták volna, hogy a „vasutasok” első bajnoki győzelmüket megszerezzék.

1-0-ra a CFR nyert, ezzel bajnok lett. Az addigi feszültségekhez mérve is felfokozottabb hangulatban rendezték meg a meccset, az U szurkolói Kolozsvár központjában a rendvédelmi szervekkel is összecsaptak. A rendszerváltás után, de főleg a 2000-es évektől, a CFR megerősödését követően a kolozsvári „derbi” a kelet-közép-európai városi rangadókat idéző feszült, gyakran erőszakos képet mutat. Ugyanígy alakult 2012-ben a visszavágón (az odavágót hazai pályán simán nyerte a CFR 3-1-re), amikor már a játékosok is összetűztek a pályán, a mérkőzést felfüggesztették és újrajátszották.

Az újrajátszott „derbi” talán az eddigi legdrámaibb, a CFR 2-0-ról fordítva 3-2-re megnyerte a meccset, ezzel harmadik bajnoki címét szerezte, a másodikat az U otthonában, már a modern Cluj Arénában.

A CFR dominanciája a városi derbiken 2014. március 23-án tört meg, mikor az U 1992 óta először győzte le a CFR-t, mégpedig idegenben 2-1-re.  A két csapat az első osztályban utoljára a 2014-2015-ös szezonban találkozott, szeptemberben a CFR, áprilisban az U nyerte meg hazai mérkőzését (1-0, 1-0). Emellett a két csapat a Román Kupa elődöntőjében is szembekerült, két 0-0 után tizenegyesekkel az U jutott be a fináléba, a döntőt azonban 3-0-ra elveszítette a bukaresti Steaua ellen, ezt követően az első osztályból is kiestek.

Ekkorra mindkét csapat már pénzügyi problémákkal küzdött és csődvédelmi eljárás alá került. Egy másodosztályban eltöltött év után az U csődbe ment, majd a negyedosztályban szervezték újra. A CFR a csődvédelem ellenére meghatározó csapat maradt az első osztályban, 3 év alatt egy harmadik és egy negyedik bajnoki helyezést, valamint 2016-ban egy Román Kupa elsőséget szerzett, legújabban pedig újra bajnokesélyesnek számít.

A jelenlegi, 2017-2018-as szezonban az újjászervezett U a harmadosztály 5. számú csoportjában találkozott a CFR 2-es csapatával és annak ellenére, hogy viszonylag simán megnyerte a csoportot, a CFR fiatalokból és tartalékokból álló kettes csapata ellen egy hazai döntetlent és egy idegenbeli vereséget tudott elérni. A következő szezontól az U a másodosztályban fog játszani, a legközelebbi kolozsvári „derbi” az első osztályban a 2019-20-as szezontól jöhet össze, vagy a Román Kupa következő kiírásában.

Napjainkig összesen 72 hivatalos mérkőzést rendeztek a két csapat között, amely közül 28-at az Universitatea, 23-at a CFR nyert, és 21 döntetlent jegyeztek. Ebből 29-et az első osztályban rendeztek, ezek közül a CFR 14-et, az U 4-et nyert meg, a többi (11) döntetlennel végződött, a másodosztályban 18 meccsből 9-et az U, 5-öt a CFR nyert 4 döntetlen mellett, a kupában pedig 1-1 győzelme van mindkét csapatnak, valamint született még két döntetlen.

Történelmüket tekintve ma Kolozsvár két legsikeresebb futballklubjainak számítanak, de annak ellenére, hogy a mai romániai városi rangadók közül a legrégebbinek számít, a rivalizálás, és főleg a „derbi” mai ellenséges jellege mégsem annyira régi. A két háború között a kolozsvári sportélet meghatározó klubjai közül nem ez a kettő volt a legmeghatározóbb, az U identitásformáló jellege már ekkor kezdett kidomborulni és egyre jelentősebb futballklubbá vált mind kolozsvári, mind országos szinten. A város két legerősebb labdarúgócsapatjaivá 1948 után váltak, de ebben az időszakban akár több szezon kihagyással találkoztak egymással. A rendszerváltás, de inkább az ezredforduló után alakult ki a napjainkra jellemző ellenséges viszony.

A kolozsvári „derbi” története Tovább
Tudós és tudományszervező egyéniség

Tudós és tudományszervező egyéniség

Szerző: Egyed Ákos

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe. Szerepével korábban Kelemen Lajos, Rajka László és Szabó T. Attila foglalkozott, újabban pedig Gaal György, Lőwy Dániel és Orbán István emlékezett rá. Az említett szerzők hozzájárultak Finály életének, munkásságának megismeréséhez, de a téma feldolgozása eddig nem történt meg. Előadásom természetesen csak a címben jelzett téma felvázolására vállalkozhat; bővebb kifejtésére terjedelmesebb tanulmány szükséges.

Finály Henrik Óbudán született 1825. január 16-án itáliai eredetű, vagyonos zsidó családban. A pesti piaristáknál tanult, aztán a bécsi Politechnikumban mérnöki tanulmányokat folytatott, majd az ottani egyetemen természettudományokat és klasszika-filológiát, csillagászatot és ókori irodalmat tanult. Bécsből hazatért Pestre és bekapcsolódott a már kitört 1848-as forradalomba és szabadságharcba. A szabadságharc leverése után az egész magyarságot megtorlás érte, s ebben ő sem volt kivétel: bár főhadnagyként esett fogságba, közlegényként besorozták a 34-ik gyalogezredbe s Olaszországba vitték, ahonnan 1850-ben került haza Magyarországra. Egy év múlva Erdélybe jött. 1898-ban bekövetkezett haláláig itt működött, igen gazdag életpályát bejárva. Lássuk röviden ennek állomásait.

Kolozsvárra, Erdély fővárosába érkezve, viszonylag hamar felfigyeltek képességeire, felkészültségére, és 1852-ben már az alsóbb piarista iskola igazgatójaként, rövidesen pedig a kereskedelmi iskola tanítójaként működött. Közben áttért a római katolikus vallásra. 1853-ban Haynald Lajos püspök tanárrá nevezte ki a piarista líceumba, ahol latint, számtant és német nyelvet tanított. Ezzel elkezdődött széles területet felölelő, rendkívül eredményes erdélyi munkássága. Itt említjük meg, hogy Kolozsváron családot alapított, s három fia: Lajos, István és Gábor ugyancsak sokra vitték a közéleti tudományos pályán. Egész Erdélyre kitekintést nyújtott számára az, hogy 1854-től titkára lett a gr. Mikó Imre által újjászervezett Erdélyi Gazdasági Egyesületnek, szerkesztette ennek 1856-ban induló Havi Füzeteit és az Évlapokat. Külföldi lapokban is publikált.

Finály Henriket ott találjuk már 1857-ben gr. Mikó Imre mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapításánál az igazgató bizottság titkáraként (a funkcióra maga gr. Mikó javasolta). 1859-ben az Egyesület alakuló közgyűlése titkárrá választotta, s mint ilyen egyre több feladatot vállalt és felelős szerepeket töltött be az intézmény szervezetének kialakításában. Nagy szakértelmét méltányolva, 1863-tól az Egyesület Érem- és Régiségtárának őrévé, gondozójává nevezték ki. Eközben megszervezte az EME tudományos előadásait, ezt a tevékenységét 1860-tól több évtizeden keresztül folytatta. Közben munkatársa volt a Múzeum-Egyesület Évlapjainak, 1874-től 1882-ig pedig ő szerkesztette az Erdélyi Múzeum című folyóiratot is. Nem volt véletlen, hogy az 1872-ben megalakult Kolozsvári Tudományegyetem tanárává nevezték ki; ahol a történelmi segédtudományok oktatója lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ben levelező tagjává választotta.

Mind az Erdélyi Gazdasági Egyesületben, mind az EME-ben az elnök, gróf Mikó Imre, „Erdély Széchenyije” közvetlen és megbízható munkatársa volt, és nem kis szerepet játszott a két nagy szervezet, különösen pedig az EME életében. Szerepének megértése szempontjából fontos kitérnünk az EME alapszabályának arra a paragrafusára, amely szerint „A múzeum-egylet magának semmi tudóstársasági rangot nem fog követelni”, hanem csak múzeumi gyűjtőmunkát és honismereti tevékenységet kíván folytatni. Ezt a feltételt gr. Mikó csak azért fogadta el, mert a bécsi kormányzat ennek elfogadásától tette függővé az intézmény megalapításának engedélyezését, de maga sem mondott le arról, hogy az Egyesület tudományos munkát is végezni fog. Erről győz meg az is, hogy 1861-ben megalakult a történelmi és természettudományi szakosztály azzal a céllal, hogy a két tudományágban külön-külön tudományos előadásokat tartsanak.

Maradjunk a történelmi szakosztálynál, amelyben Finálynak kiemelkedő szerepe volt. A történelmi szakosztály legaktívabb tagjainak neve most is ismerős a kutató történészek előtt, sőt a művelődési életben is: Finály Henrik, Gyulai Pál, Jakab Elek, Nagyajtai Kovács István, Kőváry László, Schmidt Vilmos, Szabó Károly, P. Szathmáry Károly, Szilágyi Sándor, Torma Károly és Vámbéry Ármin. Ők tartották az előadások nagy többségét. A legjobb előadásokat a Brassai Sámuel által szerkesztett Évlap közölte, s amint Kelemen Lajos megállapította: „Maga a szerkesztő féltékenyen őrködött az évkönyv  tudományos színvonalán, de azonkívül az ülések kifejlődött eszmecseréi komoly erőpróba elé állították a néha elmaradottabb vagy műkedvelői dolgozatokat, s így az évkönyvek magas színvonalú tudományos munkásság eredményeit vitték a világ elé.” Kelemen Lajos értékelését alapvetőnek kell elfogadnunk, mert jól észlelte, hogy Brassai Sámuel a szakmaiság és amatőrizmus szétválasztására törekedett, amivel elősegítette a professzionalizáció, azaz a tudományos módszeren alapuló történetírás kibontakozását. Finály Henrik nemcsak szervezője volt az előbb említett tudományos előadássorozatnak, hanem a legbuzgóbb előadója is volt annak. Itt felolvasott értekezései közül megemlítjük a következőket: Érmészeti Közlemények, Kézirat az aranypénzverésről, Római nyomok Erdély Északnyugati részén, A Kolozsvári Ötvöscéh, Római viasztáblák, A régi magyar súlymérték című előadásait, amelyek nyomtatásban is megjelentek az Évkönyvekben.

Már középiskolai tanárként latin-magyar szótárt készített a tanuló ifjúság számára, aztán hozzáfogott életműve fő darabja: A latin nyelv szótára (Budapest, 1884.) című kéziszótár elkészítéséhez, amelynek fontosságát, használhatóságát jól mutatja, hogy több mint száz év után, 2002-ben érdemesnek tartották reprintben újra kiadni.

Emellett több nyelvészeti és régészeti tanulmányt közölt: A görögök időszámítása és az ősrómai naptár, Adalék a magyar rokonértelmű szók értelmezéséhez (1882). Hogy kell latinból magyarra fordítani? (1894), Az ókori súlyokról és mértékekről (1883), Hogy is mondjuk ezt magyarul? (1888).

Amint az előbbiekből is kiderül, Finály több intézményben dogozott, és tudjuk, hogy kiváló eredményeket ért el, de a legnagyobb hűséggel és teljes erővel kétségtelenül az Erdélyi Múzeum-Egyesület ügyét szolgálta. Ezt hivatásának tartotta, és az Egyesületet igyekezett, másokkal együtt, nagy intézménnyé fejleszteni. Elmondhatjuk, hogy azonosulni tudott az Egyesülettel. Erről tanúskodnak az Egyesület tevékenységéről szóló évi jelentései.

Szerepe különös fontosságot nyert olyan években, amikor az elnököt, gr. Mikót a politika elszólította Kolozsvárról és az EME-től. Ilyen volt az 1861-1862. és az 1863. év. Ezekben az években Finály, bizonyosan Mikó tudtával és beleegyezésével igyekezett kiépíteni a kapcsolatot a Magyar Tudományos Akadémiával, a Magyar Földtani Intézettel, de az osztrák és német tudományos intézetekkel is; ezen intézmények kiadványait beszerezte a Múzeum-Egyesület könyvtára számára, amelyekért cserepéldányként az EME Évkönyveit ajánlotta fel. Finály működése jóval túlmutatott az egyszerű titkári teendőkön. Amit ő képviselt és tett, kimeríti a tudománypolitika fogalmát, annál inkább, mivel nem elégedett meg a pusztán múzeumi célokkal (a muzeális anyagok, tárgyak gyűjtésével), hanem szorgalmazta a gyűjtemények tudományos feldolgozását is.

1867 után, az osztrák-magyar kiegyezés következtében új fejezet kezdődött az EME történetében is. Ezt követően néhány évig az Egyesület vezetésének nélkülöznie kellett az elnök jelentélét, amikor gróf Mikó politikai elfoglaltságai miatt (közlekedési miniszter és Kolozsvár képviselője volt két cikluson át), többször hiányzott Kolozsvárról. Hiányzott az elnök 1876-ban is (igaz, ekkor más okból: eluralkodott rajta betegsége, és nem is igen volt remény a felépülésére). Ekkor Finály nagy ívű jelentésben tekintette át az EME helyzetét, világos képet rajzolva az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő évekről. Érdemesnek tartjuk kitérni erre, annál inkább, mert az igazgató választmány nevében elemzi az adott helyzetet, de a maga véleményét mondja el arról, miért kellett megkötni a Kolozsvári Tudományegyetemmel 1872-ben az együttműködési szerződést. (Finály a múzeumi gyűjteményeket egyszerűen múzeumnak és az azt kezelő és éltető szervezetet „múzeum-egylet”-nek nevezi).

A következőket állapította meg:

1. A múzeumi gyűjtemények nagyra növekedtek, de nem volt megfelelő tér az elhelyezésükre.

2. Nem volt elég szakember a gyűjtemények kezelésére és feldolgozására.

3. Ezeknek a kérdéseknek a megoldását remélte a kolozsvári Tudományegyetemmel kötött együttműködési megállapodástól a Múzeum-Egyesület.

4. Az együttműködésre azért is szükség volt, mert az 1867-es kiegyezést követő években a nagyközönség figyelme más irányba terelődött, ami a pénzügyi helyzetre is kihatott. A régi tagok száma megfogyatkozott s ezek helyét „az ifjabb nemzedék nemigen” foglalta el.

5. „Ebben az állapotban találta, az egyletet és a múzeumot a tudományegyetem megnyitása”.

Az Egyesület egyrészt abban reménykedett, hogy az egyetem tanárai és hallgatói sietni fognak a maguk tudományos törekvéseire felhasználni azt az anyagot és azokat a segédeszközöket, amelyeket a Múzeum gyűjteményei nyújtottak, másfelől abban is bíztak a Múzeum vezetői, hogy az egyetemi tanárok és oktatók tömegesen fognak csatlakozni az egylethez, „éppen azokat a tudományos munkaerőket fogják nyújtani, amelyek eddig hiányoztak”. De ez nem történt meg, illetve csekély mértékben következett be.

6. Finály annyira csalódott volt, hogy a következőket jelentette ki: „haladunk afelé a pont felé, amikor lesz múzeum, lesz a múzeumnak szép alaptőkéje, de nem lesz egylet” (azaz Múzeum-Egyesület), amely mint érdekelt tulajdonos az intézetet fenntartsa és gyarapítsa.”

7. Hogy ez ne következhessen be, kötelességévé vált az Egyletnek a saját jövőjéről gondoskodni.

A számvetést és a gondoskodást legalább két körülmény tette időszerűvé a Múzeum-Egyesület számára. Az egyik a nyugat-európai polgári történetírás fejlődése, illetve a magyarországi történetkutatás újjászervezése és célkitűzése 1867-ben. A német történetírásban már korábban uralkodóvá vált a pozitivizmus és a forráskritikai irányzat rendkívül felerősödött, különösen Leopold von Ranke munkássága, s az 1859-ben megjelent Historische Zeitschrift-ben közölt tanulmányok hatására. De a többi nyugati országokban is lendületet vett a történetkutatás, mégpedig a nemzeti történelem szellemében. Finály Henrik ismerte a történettudomány nyugati eredményeit, amit munkái s törekvései jól bizonyítanak.  Nem kis részben nyugati hatásra 1867-ben, az osztrák-magyar kiegyezés kedvezőbb viszonyait kihasználva, pesti székhellyel megalakult a Magyar történelmi Társulat, amely gr. Mikó Imrét választotta elnökévé. Az új szervezet elhatározta, hogy első vándorgyűlését Kolozsváron tartja, ami 1868-ban meg is történt, amikor létrehozták a Múzeum-egyesület tagjaiból a Magyar Történelmi Társulat Kolozsvári Bizottságát, amely gr. Lázár Miklóst választotta elnökének, és amelynek a következők lettek vezetőségi tagjai: gr. Esterházy János, Finály Henrik, Jakab Elek, Szabó Károly, K. Papp Miklós, Sándor József. Hamarosan bekapcsolódtak a Bizottság tevékenységébe Kőváry László, Orbán Balázs és többen mások. Ennek a kolozsvári szervezetnek ugyanaz volt a célja, mint a pesti központi szervezetnek: a történetkutatás színvonalának emelése, amit majdnem egy évtizedes tevékenységével sikeresen teljesített. Ebben nem kis szerepe volt Finály Henriknek, aki ugyanabban az időben az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkáraként és a régiségtár őreként is működött.

De a Kolozsvári Bizottság Mikó elnök 1876-ban bekövetkezett halálával megszűnt, s tagjait ismét be kellett tagolni az EME munkásságába (amelytől addig sem szakadtak el teljesen). Az előbbiekben említettek miatt a Múzeum-Egyesület vezetősége, főként Finály titkár kezdeményezésére, hozzálátott a Múzeum-Egyesület átszervezéséhez. Erről az 1878. február 18-án tartott igazgató választmányi gyűlésen határozat született: újjáalakítandó mind a történelmi, mind a természettudományi szakosztály. A természettudományi szakosztály felhatalmazást kapott az orvosi szakosztály megszervezésére, ami rövidesen meg is történt. A történettudományi szakosztály is megtartotta alakuló ülését s elnökévé Finály Henriket választotta.

Finály Henrik nem késett bejelenteni a változásokat, elsőként azt, hogy attól kezdve az Erdélyi Múzeum nem lesz mindkét szakosztály közlönye, hanem csak a történeti szakosztályé, és kétszerte nagyobb terjedelemben fog megjelenni, mint korábban. Közölte azt is, hogy a történelmi szakosztály tulajdonképpen a történelem mellett a bölcsészeti és nyelvtudományi tudományokat is magába foglalja (bár formálisan csak 1883-ban jelentették be a Történelem-, nyelv- és bölcsészettudományi szakosztály megalakulását). A szakosztály havonta két ülést tart, amelyeken tudományos előadások, „kidolgozott értekezések” hangzanak el „a bölcsészet, és bölcsészettörténelem, a nyelvtudomány és irodalomtudomány, az elméleti jogtudomány és jogbölcselet, az államtudomány, statisztika és nemzetgazdaságtan, a neveléstan, a társadalmi tudomány, a történelem, a történelem összes segédtudományai és az elősorolt valamennyi tudomány fejlődéstörténelme és régészete köréből.” Látható, hogy Finály mennyire kitágította a történelmi szakosztály határait. Ugyanakkor elnöki felhívásában erősen hangsúlyozza, hogy az Erdélyi Múzeumban csak a „kidolgozott” tanulmányok jelenhetnek meg. Arról, hogy mely előadás üti meg a közölhetőség mértékét „a szerkesztő egy esetről esetre melléje kinevezendő szakbizottsággal együtt fog határozni.” Így gondolta Finály az erdélyi történelmi, nyelvészeti s bölcsészeti tudományok felzárkóztatását a fejlett nyugati országokban tapasztalt tudományos szintre, amit a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága és a Magyar Történelmi Társulat vezetősége is célként tűzött ki maga elé.

Finály elképzeléseivel és tervével kapcsolatban állapította meg Kelemen Lajos, hogy „az új alakulás az akadémiai gondolatot tolta előtérbe […]”, amely a múzeum-egyletből az eddig csak múzeumot alapító és ellenőrző, igazgató testületből lassanként valóságos tudós-társaságot, azaz tudományt mívelő és terjesztő, tudományos eredményeket termelő testületet alakítson.” (kiemelés az eredetiben – E. Á.) Tehát Finály elnökként „tudós társaságot”, azaz erdélyi akadémiát szeretett volna alakítani a Múzeum-Egyesület segítségével., erősen hangsúlyozva azt is, hogy eredetileg az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos intézmény kívánt lenni, de azt a bécsi kormányzat nem engedélyezte. Ez valóban így történt.

Kész volt tehát a terv a tudós társasági működésre, amit 1879-ben Finály el is indított. Ekkor és 1882-ig az Erdélyi Múzeum már, mint a „Történelmi Szakosztály közlönye” jelent meg. De a főszerkesztőnek csalódnia kellett, mert főszerkesztői s szakosztályi elnöki várakozásával „nem állott összhangban a közönség lesújtó közönyös magatartása, sem pedig az illetékes tudósok merev elzárkózása.” Utóbbiak tanulmányaikat máshol igyekeztek közölni. Ez a magatartás főként az Egyetem tanáraira volt jellemző, aminek az oka a forrásokban ugyan nem jelenik meg, mégis megállapíthatjuk, hogy a Múzeum Egyesület, amelynek tevékenysége főként a gyűjtemények gyarapítására korlátozódott, nem tudta előteremteni azokat a feltételeket, amelyek egy akadémiai jellegű tudós társaság működtetéséhez feltétlenül szükségesek lettek volna. Talán azt is a sikertelenség okaként említhetjük meg, hogy Finály igen magasra állította a közlendő írások mércéjét. De ezeknél valószínűbbnek tartom azt, hogy a Múzeum-Egyesület vezetősége, főleg a gyűjtemények őrei, nem értve egyet Finály tervével, magukhoz vonták az érdekeltek nagy részét, s tudatosan gáncsolták el a tudós társasági tervet.

Erre mutat az is, hogy 1883-ban a Múzeum-Egyesület Bölcselet, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának működését az egyetemi szempontok szerint szervezték meg, s ennek köréből került ki az új vezetőség is: Hóman Ottót elnökké, Schilling Lajost titkárrá választották; mindkettő egyetemi tanár volt. Az Egyesület részéről Finály Henrik is a választmány tagja lett, de fontos vezető szerephez többé nem jutott a szakosztályban. Amint a Múzeum című, most is figyelmet érdemlő esszéisztikus tanulmányából kiderül, nem kis mértékben aggódott a Múzeum-Egyesület jövőjéért. Szerinte az a viszony, amely 1872-ben a Múzeum-Egyesület és a Tudományegyetem közt létesült, amelyet egyébként maga is fontosnak tartott korábban és később is, meglehetősen laza volt, amennyiben az egyetemi tanároknak, a „hivatott tudósoknak”, tetszésére volt bízva, „akarnak-e tagjai lenni a múzeum egyletnek, vagy sem […], pedig a hazai tudomány és a nemzeti közművelődés nagy érdeke vala, hogy valamennyien legyenek rendes tagjai az egyletnek és, úgyszólván, hódítsák meg azt a munkatért, amelyet a múzeum gyűjteményeiben meglevő anyag nyithat munkásságuknak.” Finály szerint tehát az Egyesület számára hátrányt jelentett az, hogy nem volt kötelező az egyetemi oktatóknak az egyesületi tevékenység.

Miközben elismerte a szakosztályok tudományos munkájának eredményeit, kifejezte azt a kritikai véleményét is, hogy „mióta 1883-ban megalakítottuk a szakosztályokat oly, csaknem merőben önálló szervezettel, hogy minden szakosztály csaknem úgy tekintette magát, mint egy egészen önálló és független testület”, vagyis, ahogy manapság mondani szoktuk, az Egyesület tulajdonképpen „szétfejlődött”. Mindezekért a millenniumi díszgyűlésen, felújítva régi tervét, javaslatot nyújtott be egy erdélyi tudós társaság, azaz tudományos akadémia megalakításáról, mert a „múzeumok csak úgy felelhetnek meg valódi hivatásuknak, ha mellettük és velük kapcsolatban oly tudományos és tudós testületek működnek, amelyek a bennük összehalmozott tudományos anyagot holt kincsből élő és életre szóló közkinccsé dolgozzák fel.”

Finály elképzelése az volt, hogy a tudós társaságnak csak azok lehessenek tagjai, akik a tudományos működésükkel számottevő érdemeket szereztek és „akik nem tagdíjfizetéssel, hanem a tudós társaság szabad választásából nyilvánvaló közelismerés ajánlatával fognak a társaságba jutni, a pajtáskodás lehető kizárásával.” Egy ilyen intézmény megalkotására „még hiányzik a döntő lépés, és ennek megtételére soha alkalmasabb időpontot nem találhatunk, mint éppen a mostanit, nemzetünk életében a második millennium kezdetét. Ez a lépés pedig, szerény véleményem szerint, a kolozsvári tudós társaság megalakítása [kiemelés: E. Á.].” Azonban a Múzeum-Egyesület vezetősége nem fogadta el Finály javaslatát, sőt határozottan el is utasította azt. Különösen Apáthy István, az állattár igazgatója szólt ellene, a gyűjtemények védelmére hivatkozva. Minderről részletesebben írt Kelemen Lajos, aki szerint Finály terve kidolgozatlan volt. Ami igaz, és megér egy külön tanulmányt.

Finálynak az EME vezetőségével való vitája nem csökkentette nagy tekintélyét és népszerűségét. Ezt a temetésén, 1898. február 15-én elhangzott beszédek jól mutatták. Az egyházi szertartást követően a Magyar Tudományos Akadémia nevében Márki Sándor egyetemi tanár mondott búcsúbeszédet, aztán Halász Ignác, az Egyetem bölcsészkari dékánja és Esterházy Kálmán, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke búcsúzott, aki így foglalta össze az elhunyt jellemző tulajdonságait: „bárhova helyeztetett és választatott, emberül felelt meg hivatásának és a beléje helyezett bizalomnak… Egy állása volt különösen szívéhez nőve: az, amelyet a Múzeum-Egylet kebelében keletkezésétől kezdve elfoglalt. Az Egylet negyven éves története mutatja, mily hatással volt páratlan, gondos, megfontolt, szakavatott munkásságával.”

Röviden szólva, Finály Henrikben a kiváló tudósra és tudományszervezőre emlékezünk. Öröksége jelentős, megőrizendő magyar érték. Ugyanakkor része az Erdélyi Múzeum-Egyesület történetének, amelynek működését a tudományosság felé vitte, miközben példásan gyarapította a régészeti tárat is.

finaly_henrik-ellinger_ede.jpg


A cikk nyomtatott változata megjelent a Művelődés 2018/1. számában.

Tudós és tudományszervező egyéniség Tovább
Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete?

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete?

Szerző: Gál Zsófia

Az Osztrák-Magyar Monarchia kora Kolozsvár történetének virágzást hozó periódusa volt. A gazdasági és a kulturális fellendülés mellett építészeti szempontból is nagyon jelentős átalakuláson ment keresztül a város. Ez az a korszak, amikor a történelmi belváros elnyeri máig is meghatározó arculatát, a kisvárosias jellegét levetkőzve − erdélyi viszonyaltban − elegáns nagyvárossá növi ki magát.

Sok olyan épületet (köztük számos lakóházat) bontottak le vagy alakítottak át, amely nem felelt már meg a funkcionális és reprezentatív igényeknek, s helyükbe sokkal elegánsabb, magasabb palotákat emeltek, az újonnan létrehozott intézmények pedig új székházakat kaptak. Gheorghe Vais szavaival élve a város egy “állandó építőteleppé válik”, ahol az építkezések mindennapi eseménynek számítottak, mondhatnánk, akárcsak napjainkban. A nagyobb költségvetésű építkezések esetében nagy figyelmet kapott a megfelelő, modern építészeti programok, valamint a legújabb technológiai vívmányok alkalmazása. Utóbbiak közé tartozott a vasbeton is, mely magyarországi viszonylatban viszonylag korán megjelent Kolozsváron. Írásunk célja az első vasbeton technológiát is alkalmazó épületek számbavétele az elsőbbség kérdésének tisztázása érdekében.

Vasbetét nélküli betonszerkezetet a 19. század közepén alkalmaztak legelőször Magyarországon a Lánchíd pilléreinek alapozásakor illetve a lánclehorgonyzó testének készítésekor, s ugyancsak betonalapot öntöttek például az Országház, vagy a Hauszmann által tervezett Műegyetem építésekor is. Az egyszerű betonhoz képest a vasbeton egy összetettebb, kompozit szerkezet, mely a betonépítés és a vas- illetve acélépítés összekapcsolásából születő, minőségében új konstrukció.

A kezdetekkor három fő rendszerét dolgozták ki. A Monier-féle szabadalom esetében a vasváz az építmény alakját, tartását adta meg, és szilárdságot kölcsönzött, statikai szerepe azonban még nem volt. Wünsch Róbert találmánya az ún. merev vasbetétes szerkezet, melynek esetében a betonba a formának megfelelő szögvas-konstrukció került. E két szerkezettípus alapvető hiányossága, hogy nem voltak továbbfejleszthetőek.

A korai kísérletek ellenére az igazán áttörő, modern vasbeton technológia kidolgozása még váratott magára. Igazán elterjedtté csak François Hennebique hosszas kutatómunka után 1892-ben szabadalmaztatott rendszere vált. Elsődleges célja a tűzbiztonság volt, ugyanakkor ő teremtette meg az együtt dolgozó lemez és gerenda fogalmát, továbbá a hajlítható, összekapcsolható henger keresztmetszetű acélbetétek formájában megoldást talált a monolit csomópontok összekapcsolásának problémájára.

Magyarországon Zielinski Szilárdnak köszönhetően jelent meg a szisztémat. Magyarországi tanulmányainak végeztével nyugat-európai tanulmányútra indult, ahol mindenekelőtt a vasutakat és a hidakat tanulmányozta, s első önálló tervezői éveiben is főként ezzel foglalkozott. A Műegyetem magántanáraként 1897-től a vasbeton szerkezetek tervezését oktatta. Az 1900-as párizsi világkiállításon felvette a kapcsolatot Hennebique-kel, s a szabadalom magyarországi képviselőjeként szoros kapcsolatot hozott létre annak francia irodájával.

A részben vagy teljes mértékben vasbeton vázas épületek ritkán jártak új formai megoldásokkal. A magyarországi épületek esetében Császár László három fő architektonikus megközelítést különít el. Az első esetben a reprezentációs igényű magán- vagy középületeken a vasbeton szerkezet a külső dekoráció alá van rejtve (pl. Ray Rezső, Korb Flóris – Giergl Kálmán épületei). A második megközelítés Medgyaszay István által tervezett hasonló típusú épületeken figyelhető meg, ahol a magyaros motívumokat is tartalmazó formakincs szervesen kapcsolódik a vasbeton szerkezet adottságaihoz és annak követelményeihez. A harmadik csoportot a minden formai vonatkozást nélkülöző, monolit, egységesen vasbeton pilléres és -falas ipari épületek alkotják.

A lakó- és középületek körében Magyarországon már a századfordulót követően megjelent a vasbeton szerkezet. Ennek egyik emblematikus példája a fővárosi Zeneakadémia Korb Flóris és Giergl Kálmán műépítészek által tervezett, Jemnitz Zsigmond mérnök közreműködésével 1906-ban kivitelezett épülete. Néhány évvel később, 1909-ben készült el Sziklai Zsigmondnak a Gut és Gergely irodával együtt megtervezett Párisi Áruháza. Korb és Giergl 1903-1913 között tervezett és kivitelezett épületeinek sorában számos vasbeton szerkezetű épületet és építményt találunk. Ilyen a kőbányai víztorony (1902–1913), a szegedi víztorony (1903–1904), és a Budapesti Tudományegyetem Külső Klinikai Telepének épületegyüttese (1904–1913), melyek mindegyike a Zielinskivel való közreműködés eredménye.

A kezdeti próbálkozásokat követően igazán csak az 1910-es évek elejétől hódít teret a vasbeton a lakóházak és középületek esetében. Az egyre szaporodó, vasbeton szerkezeteket tervező irodák között mindenképpen szót érdemel a Gut Árpád és Gergely Jenő páros, akiknek a nevéhez 1908-tól kezdődően hozzávetőlegesen 700 vasbeton szerkezetű objektum köthető, a már említett Zielinski-iroda, melynek megszűnését követően annak vezetője, Jemnitz Zsigmond saját irodát nyitott, továbbá a Grünewald és Schiffer-iroda, és Enyedi Béla tevékenysége.

Noha a Hübner Jenő által tervezett Marianum Leánynevelő Intézet 1911-ben befejezett vasbeton épülete ténylegesen korainak számított a fővárostól távolabbra eső Kolozsváron, nem tekinthetjük az első kolozsvári vasbeton épületnek. A szerkezet Zielinski tevékenységének köszönhetően gyorsan elterjedt Magyarországon, így Kolozsváron is korán megjelent. A szakirodalom utálásai alapján az egyik első ilyen szerkezetet is alkalmazó épület a Fellner és Helmer iroda által tervezett, Spáda János által kivitelezett Nemzeti Színház (1904–1906, ma Román Nemzeti Színház). A szerkezetre vonatkozóan részletes adatokkal egyelőre  nem rendelkezünk, Gheorghe Vais azonban megemlíti, hogy a vasszerkezetekhez szükséges acélt és a beton vasalását a budapesti Schlick gyár szállította. Továbbá a Napló egyik, a folyamatban lévő építkezésekről beszámoló cikke 2500 m3 már felhasznált betonról ad hírt, ezzel utalva a rá.

“A Hunyadi-tér sártengeréből napról napra kialakulnak az új színház hatalmas arányai. (…) Hogy fogalmat alkothattunk magunknak az épület arányairól, utalunk a következő adatokra: eddig csupán az alapozással és a pince falazatával készültek el. És ezeknél a munkálatoknál felhasználtak 2500 m3 betont, 40 vaggon cementet, 500 m3  kő- és téglafalazatot, 5 vaggon traverz-et és 1 vaggon kötővasat. (…).”

Nem sokkal később, 1906 és 1909 között készült el a Ferenc József Tudományegyetem vasbeton szerkezetet is alkalmazó könyvtárának épülete. A vasbeton héjazatot legkorábban a műszaki építmények esetében alkalmazták, de viszonylag korán, a századforduló környékén megjelent az építészeti eszköztárában is. Ennek egy korai kolozsvári példája a könyvtár olvasótermének szerkezete.  A Vasárnapi újság egyik 1909-es cikkében a következőket olvashatjuk:

“Itthon és külföldön magára áll, (…) a legújabb vívmányok gyakorlati alkalmazásán túl a fejlett technika eredményeit okosan használta föl, (…) a könyvtár építési tudományának minden kívánságát megvalósította, fölfogásban és épületi típusban is haladást jelent. (…). Alsó és felső födémjük [ti. az olvasótermeké] vasbetonból készült, ami tűzi veszedelem ellen számított óvóintézkedésnek. Vasbetonból valók a főépület és a repozitórium lépcsői is. (…)”

A Korb és Giergl által tervezett középület kivitelezője a kolozsvári Reményik Károly vállalkozó volt, s a folyamatban fontos szerep jutott a fiatal Kappéter Géza budapesti építésznek. Kappéter kolozsvári tartózkodása idején, a könyvtár művezetési munkálatainak vezetése idején tervezte meg Udvari András mozitulajdonos számára a Ferenc József út elején álló, 1910-ben elkészült Uránia Palotát. Az egyetemi Könyvtár építési munkálatai során bizonyára alaposan megismerhette az új technológiát, így nem kizárt, hogy a modern, széles fesztávolságú, mozgófénykép-vetítésre kialakított termet is magába foglaló bérházat − vagy annak egyes részeit − vasbeton szerkezetűre tervezte.

A beton héjazatok azonban nem csak négyszög alakú terek lefedésére alkalmasak. A technikai újítások alkalmazásában a nemzetközi szcénával lépést tartva Magyarországon is viszonylag korán megjelentek a vasbeton szerkezetű kupolák. Ennek egyik első példája az 1910-ben befejezett kolozsvári Nyári Színkör kettős héjú vasbeton kupolája, melyet Spiegel Frigyes és Márkus Géza terveztek. A tervrajzok tanúsága szerint a nézőtér lefedése mellett a falazat megerősítésére is alkalmaztak vasbeton gerendákat.

A Marianum Leánynevelő Intézet főépülete az előbbieknél valamivel később, 1910 és 1911 között épült fel.  Császár László rendszerében ez az épület − akár csak az előzőek − az első csoportba sorolható. A vasbeton szerkezetű tartóelemeket kitöltő téglafalazatot klinkertégla burkolattal rejti el. Korai vegyes vasbeton vázas épületként nem érzékelhető rajta az új építőanyag és szerkezet átalakító hatása, a váz és a dekoráció két különálló részként, egymásra való hatás nélkül kapcsolódnak egymáshoz. A technikai vívmány alkalmazása tehát funkcionális szempontokat tart szem előtt, az esztétikumra nincs erős befolyással.

Bár nem nevezhetjük Kolozsvár első vasbeton épületének, az elsőbbség kérdése természetesen nem von le semmit az épület értékéből. A Marianum ennek ellenére korának egyik meghatározó, modern épülete volt, mely nélkül Kolozsvár építészettörténete kétségkívül szegényebb lenne.89.jpg


A cikk nyomtatót változata megjelent a Korunk 2018/1. számában.

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete? Tovább