Kolozsvári Krónika

Tudós és tudományszervező egyéniség

Tudós és tudományszervező egyéniség

Egyed Ákos

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe. Szerepével korábban Kelemen Lajos, Rajka László és Szabó T. Attila foglalkozott, újabban pedig Gaal György, Lőwy Dániel és Orbán István emlékezett rá. Az említett szerzők hozzájárultak Finály életének, munkásságának megismeréséhez, de a téma feldolgozása eddig nem történt meg. Előadásom természetesen csak a címben jelzett téma felvázolására vállalkozhat; bővebb kifejtésére terjedelmesebb tanulmány szükséges.

Finály Henrik Óbudán született 1825. január 16-án itáliai eredetű, vagyonos zsidó családban. A pesti piaristáknál tanult, aztán a bécsi Politechnikumban mérnöki tanulmányokat folytatott, majd az ottani egyetemen természettudományokat és klasszika-filológiát, csillagászatot és ókori irodalmat tanult. Bécsből hazatért Pestre és bekapcsolódott a már kitört 1848-as forradalomba és szabadságharcba. A szabadságharc leverése után az egész magyarságot megtorlás érte, s ebben ő sem volt kivétel: bár főhadnagyként esett fogságba, közlegényként besorozták a 34-ik gyalogezredbe s Olaszországba vitték, ahonnan 1850-ben került haza Magyarországra. Egy év múlva Erdélybe jött. 1898-ban bekövetkezett haláláig itt működött, igen gazdag életpályát bejárva. Lássuk röviden ennek állomásait.

Kolozsvárra, Erdély fővárosába érkezve, viszonylag hamar felfigyeltek képességeire, felkészültségére, és 1852-ben már az alsóbb piarista iskola igazgatójaként, rövidesen pedig a kereskedelmi iskola tanítójaként működött. Közben áttért a római katolikus vallásra. 1853-ban Haynald Lajos püspök tanárrá nevezte ki a piarista líceumba, ahol latint, számtant és német nyelvet tanított. Ezzel elkezdődött széles területet felölelő, rendkívül eredményes erdélyi munkássága. Itt említjük meg, hogy Kolozsváron családot alapított, s három fia: Lajos, István és Gábor ugyancsak sokra vitték a közéleti tudományos pályán. Egész Erdélyre kitekintést nyújtott számára az, hogy 1854-től titkára lett a gr. Mikó Imre által újjászervezett Erdélyi Gazdasági Egyesületnek, szerkesztette ennek 1856-ban induló Havi Füzeteit és az Évlapokat. Külföldi lapokban is publikált.

Finály Henriket ott találjuk már 1857-ben gr. Mikó Imre mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapításánál az igazgató bizottság titkáraként (a funkcióra maga gr. Mikó javasolta). 1859-ben az Egyesület alakuló közgyűlése titkárrá választotta, s mint ilyen egyre több feladatot vállalt és felelős szerepeket töltött be az intézmény szervezetének kialakításában. Nagy szakértelmét méltányolva, 1863-tól az Egyesület Érem- és Régiségtárának őrévé, gondozójává nevezték ki. Eközben megszervezte az EME tudományos előadásait, ezt a tevékenységét 1860-tól több évtizeden keresztül folytatta. Közben munkatársa volt a Múzeum-Egyesület Évlapjainak, 1874-től 1882-ig pedig ő szerkesztette az Erdélyi Múzeum című folyóiratot is. Nem volt véletlen, hogy az 1872-ben megalakult Kolozsvári Tudományegyetem tanárává nevezték ki; ahol a történelmi segédtudományok oktatója lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ben levelező tagjává választotta.

Mind az Erdélyi Gazdasági Egyesületben, mind az EME-ben az elnök, gróf Mikó Imre, „Erdély Széchenyije” közvetlen és megbízható munkatársa volt, és nem kis szerepet játszott a két nagy szervezet, különösen pedig az EME életében. Szerepének megértése szempontjából fontos kitérnünk az EME alapszabályának arra a paragrafusára, amely szerint „A múzeum-egylet magának semmi tudóstársasági rangot nem fog követelni”, hanem csak múzeumi gyűjtőmunkát és honismereti tevékenységet kíván folytatni. Ezt a feltételt gr. Mikó csak azért fogadta el, mert a bécsi kormányzat ennek elfogadásától tette függővé az intézmény megalapításának engedélyezését, de maga sem mondott le arról, hogy az Egyesület tudományos munkát is végezni fog. Erről győz meg az is, hogy 1861-ben megalakult a történelmi és természettudományi szakosztály azzal a céllal, hogy a két tudományágban külön-külön tudományos előadásokat tartsanak.

Maradjunk a történelmi szakosztálynál, amelyben Finálynak kiemelkedő szerepe volt. A történelmi szakosztály legaktívabb tagjainak neve most is ismerős a kutató történészek előtt, sőt a művelődési életben is: Finály Henrik, Gyulai Pál, Jakab Elek, Nagyajtai Kovács István, Kőváry László, Schmidt Vilmos, Szabó Károly, P. Szathmáry Károly, Szilágyi Sándor, Torma Károly és Vámbéry Ármin. Ők tartották az előadások nagy többségét. A legjobb előadásokat a Brassai Sámuel által szerkesztett Évlap közölte, s amint Kelemen Lajos megállapította: „Maga a szerkesztő féltékenyen őrködött az évkönyv  tudományos színvonalán, de azonkívül az ülések kifejlődött eszmecseréi komoly erőpróba elé állították a néha elmaradottabb vagy műkedvelői dolgozatokat, s így az évkönyvek magas színvonalú tudományos munkásság eredményeit vitték a világ elé.” Kelemen Lajos értékelését alapvetőnek kell elfogadnunk, mert jól észlelte, hogy Brassai Sámuel a szakmaiság és amatőrizmus szétválasztására törekedett, amivel elősegítette a professzionalizáció, azaz a tudományos módszeren alapuló történetírás kibontakozását. Finály Henrik nemcsak szervezője volt az előbb említett tudományos előadássorozatnak, hanem a legbuzgóbb előadója is volt annak. Itt felolvasott értekezései közül megemlítjük a következőket: Érmészeti Közlemények, Kézirat az aranypénzverésről, Római nyomok Erdély Északnyugati részén, A Kolozsvári Ötvöscéh, Római viasztáblák, A régi magyar súlymérték című előadásait, amelyek nyomtatásban is megjelentek az Évkönyvekben.

Már középiskolai tanárként latin-magyar szótárt készített a tanuló ifjúság számára, aztán hozzáfogott életműve fő darabja: A latin nyelv szótára (Budapest, 1884.) című kéziszótár elkészítéséhez, amelynek fontosságát, használhatóságát jól mutatja, hogy több mint száz év után, 2002-ben érdemesnek tartották reprintben újra kiadni.

Emellett több nyelvészeti és régészeti tanulmányt közölt: A görögök időszámítása és az ősrómai naptár, Adalék a magyar rokonértelmű szók értelmezéséhez (1882). Hogy kell latinból magyarra fordítani? (1894), Az ókori súlyokról és mértékekről (1883), Hogy is mondjuk ezt magyarul? (1888).

Amint az előbbiekből is kiderül, Finály több intézményben dogozott, és tudjuk, hogy kiváló eredményeket ért el, de a legnagyobb hűséggel és teljes erővel kétségtelenül az Erdélyi Múzeum-Egyesület ügyét szolgálta. Ezt hivatásának tartotta, és az Egyesületet igyekezett, másokkal együtt, nagy intézménnyé fejleszteni. Elmondhatjuk, hogy azonosulni tudott az Egyesülettel. Erről tanúskodnak az Egyesület tevékenységéről szóló évi jelentései.

Szerepe különös fontosságot nyert olyan években, amikor az elnököt, gr. Mikót a politika elszólította Kolozsvárról és az EME-től. Ilyen volt az 1861-1862. és az 1863. év. Ezekben az években Finály, bizonyosan Mikó tudtával és beleegyezésével igyekezett kiépíteni a kapcsolatot a Magyar Tudományos Akadémiával, a Magyar Földtani Intézettel, de az osztrák és német tudományos intézetekkel is; ezen intézmények kiadványait beszerezte a Múzeum-Egyesület könyvtára számára, amelyekért cserepéldányként az EME Évkönyveit ajánlotta fel. Finály működése jóval túlmutatott az egyszerű titkári teendőkön. Amit ő képviselt és tett, kimeríti a tudománypolitika fogalmát, annál inkább, mivel nem elégedett meg a pusztán múzeumi célokkal (a muzeális anyagok, tárgyak gyűjtésével), hanem szorgalmazta a gyűjtemények tudományos feldolgozását is.

1867 után, az osztrák-magyar kiegyezés következtében új fejezet kezdődött az EME történetében is. Ezt követően néhány évig az Egyesület vezetésének nélkülöznie kellett az elnök jelentélét, amikor gróf Mikó politikai elfoglaltságai miatt (közlekedési miniszter és Kolozsvár képviselője volt két cikluson át), többször hiányzott Kolozsvárról. Hiányzott az elnök 1876-ban is (igaz, ekkor más okból: eluralkodott rajta betegsége, és nem is igen volt remény a felépülésére). Ekkor Finály nagy ívű jelentésben tekintette át az EME helyzetét, világos képet rajzolva az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő évekről. Érdemesnek tartjuk kitérni erre, annál inkább, mert az igazgató választmány nevében elemzi az adott helyzetet, de a maga véleményét mondja el arról, miért kellett megkötni a Kolozsvári Tudományegyetemmel 1872-ben az együttműködési szerződést. (Finály a múzeumi gyűjteményeket egyszerűen múzeumnak és az azt kezelő és éltető szervezetet „múzeum-egylet”-nek nevezi).

A következőket állapította meg:

1. A múzeumi gyűjtemények nagyra növekedtek, de nem volt megfelelő tér az elhelyezésükre.

2. Nem volt elég szakember a gyűjtemények kezelésére és feldolgozására.

3. Ezeknek a kérdéseknek a megoldását remélte a kolozsvári Tudományegyetemmel kötött együttműködési megállapodástól a Múzeum-Egyesület.

4. Az együttműködésre azért is szükség volt, mert az 1867-es kiegyezést követő években a nagyközönség figyelme más irányba terelődött, ami a pénzügyi helyzetre is kihatott. A régi tagok száma megfogyatkozott s ezek helyét „az ifjabb nemzedék nemigen” foglalta el.

5. „Ebben az állapotban találta, az egyletet és a múzeumot a tudományegyetem megnyitása”.

Az Egyesület egyrészt abban reménykedett, hogy az egyetem tanárai és hallgatói sietni fognak a maguk tudományos törekvéseire felhasználni azt az anyagot és azokat a segédeszközöket, amelyeket a Múzeum gyűjteményei nyújtottak, másfelől abban is bíztak a Múzeum vezetői, hogy az egyetemi tanárok és oktatók tömegesen fognak csatlakozni az egylethez, „éppen azokat a tudományos munkaerőket fogják nyújtani, amelyek eddig hiányoztak”. De ez nem történt meg, illetve csekély mértékben következett be.

6. Finály annyira csalódott volt, hogy a következőket jelentette ki: „haladunk afelé a pont felé, amikor lesz múzeum, lesz a múzeumnak szép alaptőkéje, de nem lesz egylet” (azaz Múzeum-Egyesület), amely mint érdekelt tulajdonos az intézetet fenntartsa és gyarapítsa.”

7. Hogy ez ne következhessen be, kötelességévé vált az Egyletnek a saját jövőjéről gondoskodni.

A számvetést és a gondoskodást legalább két körülmény tette időszerűvé a Múzeum-Egyesület számára. Az egyik a nyugat-európai polgári történetírás fejlődése, illetve a magyarországi történetkutatás újjászervezése és célkitűzése 1867-ben. A német történetírásban már korábban uralkodóvá vált a pozitivizmus és a forráskritikai irányzat rendkívül felerősödött, különösen Leopold von Ranke munkássága, s az 1859-ben megjelent Historische Zeitschrift-ben közölt tanulmányok hatására. De a többi nyugati országokban is lendületet vett a történetkutatás, mégpedig a nemzeti történelem szellemében. Finály Henrik ismerte a történettudomány nyugati eredményeit, amit munkái s törekvései jól bizonyítanak.  Nem kis részben nyugati hatásra 1867-ben, az osztrák-magyar kiegyezés kedvezőbb viszonyait kihasználva, pesti székhellyel megalakult a Magyar történelmi Társulat, amely gr. Mikó Imrét választotta elnökévé. Az új szervezet elhatározta, hogy első vándorgyűlését Kolozsváron tartja, ami 1868-ban meg is történt, amikor létrehozták a Múzeum-egyesület tagjaiból a Magyar Történelmi Társulat Kolozsvári Bizottságát, amely gr. Lázár Miklóst választotta elnökének, és amelynek a következők lettek vezetőségi tagjai: gr. Esterházy János, Finály Henrik, Jakab Elek, Szabó Károly, K. Papp Miklós, Sándor József. Hamarosan bekapcsolódtak a Bizottság tevékenységébe Kőváry László, Orbán Balázs és többen mások. Ennek a kolozsvári szervezetnek ugyanaz volt a célja, mint a pesti központi szervezetnek: a történetkutatás színvonalának emelése, amit majdnem egy évtizedes tevékenységével sikeresen teljesített. Ebben nem kis szerepe volt Finály Henriknek, aki ugyanabban az időben az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkáraként és a régiségtár őreként is működött.

De a Kolozsvári Bizottság Mikó elnök 1876-ban bekövetkezett halálával megszűnt, s tagjait ismét be kellett tagolni az EME munkásságába (amelytől addig sem szakadtak el teljesen). Az előbbiekben említettek miatt a Múzeum-Egyesület vezetősége, főként Finály titkár kezdeményezésére, hozzálátott a Múzeum-Egyesület átszervezéséhez. Erről az 1878. február 18-án tartott igazgató választmányi gyűlésen határozat született: újjáalakítandó mind a történelmi, mind a természettudományi szakosztály. A természettudományi szakosztály felhatalmazást kapott az orvosi szakosztály megszervezésére, ami rövidesen meg is történt. A történettudományi szakosztály is megtartotta alakuló ülését s elnökévé Finály Henriket választotta.

Finály Henrik nem késett bejelenteni a változásokat, elsőként azt, hogy attól kezdve az Erdélyi Múzeum nem lesz mindkét szakosztály közlönye, hanem csak a történeti szakosztályé, és kétszerte nagyobb terjedelemben fog megjelenni, mint korábban. Közölte azt is, hogy a történelmi szakosztály tulajdonképpen a történelem mellett a bölcsészeti és nyelvtudományi tudományokat is magába foglalja (bár formálisan csak 1883-ban jelentették be a Történelem-, nyelv- és bölcsészettudományi szakosztály megalakulását). A szakosztály havonta két ülést tart, amelyeken tudományos előadások, „kidolgozott értekezések” hangzanak el „a bölcsészet, és bölcsészettörténelem, a nyelvtudomány és irodalomtudomány, az elméleti jogtudomány és jogbölcselet, az államtudomány, statisztika és nemzetgazdaságtan, a neveléstan, a társadalmi tudomány, a történelem, a történelem összes segédtudományai és az elősorolt valamennyi tudomány fejlődéstörténelme és régészete köréből.” Látható, hogy Finály mennyire kitágította a történelmi szakosztály határait. Ugyanakkor elnöki felhívásában erősen hangsúlyozza, hogy az Erdélyi Múzeumban csak a „kidolgozott” tanulmányok jelenhetnek meg. Arról, hogy mely előadás üti meg a közölhetőség mértékét „a szerkesztő egy esetről esetre melléje kinevezendő szakbizottsággal együtt fog határozni.” Így gondolta Finály az erdélyi történelmi, nyelvészeti s bölcsészeti tudományok felzárkóztatását a fejlett nyugati országokban tapasztalt tudományos szintre, amit a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága és a Magyar Történelmi Társulat vezetősége is célként tűzött ki maga elé.

Finály elképzeléseivel és tervével kapcsolatban állapította meg Kelemen Lajos, hogy „az új alakulás az akadémiai gondolatot tolta előtérbe […]”, amely a múzeum-egyletből az eddig csak múzeumot alapító és ellenőrző, igazgató testületből lassanként valóságos tudós-társaságot, azaz tudományt mívelő és terjesztő, tudományos eredményeket termelő testületet alakítson.” (kiemelés az eredetiben – E. Á.) Tehát Finály elnökként „tudós társaságot”, azaz erdélyi akadémiát szeretett volna alakítani a Múzeum-Egyesület segítségével., erősen hangsúlyozva azt is, hogy eredetileg az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos intézmény kívánt lenni, de azt a bécsi kormányzat nem engedélyezte. Ez valóban így történt.

Kész volt tehát a terv a tudós társasági működésre, amit 1879-ben Finály el is indított. Ekkor és 1882-ig az Erdélyi Múzeum már, mint a „Történelmi Szakosztály közlönye” jelent meg. De a főszerkesztőnek csalódnia kellett, mert főszerkesztői s szakosztályi elnöki várakozásával „nem állott összhangban a közönség lesújtó közönyös magatartása, sem pedig az illetékes tudósok merev elzárkózása.” Utóbbiak tanulmányaikat máshol igyekeztek közölni. Ez a magatartás főként az Egyetem tanáraira volt jellemző, aminek az oka a forrásokban ugyan nem jelenik meg, mégis megállapíthatjuk, hogy a Múzeum Egyesület, amelynek tevékenysége főként a gyűjtemények gyarapítására korlátozódott, nem tudta előteremteni azokat a feltételeket, amelyek egy akadémiai jellegű tudós társaság működtetéséhez feltétlenül szükségesek lettek volna. Talán azt is a sikertelenség okaként említhetjük meg, hogy Finály igen magasra állította a közlendő írások mércéjét. De ezeknél valószínűbbnek tartom azt, hogy a Múzeum-Egyesület vezetősége, főleg a gyűjtemények őrei, nem értve egyet Finály tervével, magukhoz vonták az érdekeltek nagy részét, s tudatosan gáncsolták el a tudós társasági tervet.

Erre mutat az is, hogy 1883-ban a Múzeum-Egyesület Bölcselet, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának működését az egyetemi szempontok szerint szervezték meg, s ennek köréből került ki az új vezetőség is: Hóman Ottót elnökké, Schilling Lajost titkárrá választották; mindkettő egyetemi tanár volt. Az Egyesület részéről Finály Henrik is a választmány tagja lett, de fontos vezető szerephez többé nem jutott a szakosztályban. Amint a Múzeum című, most is figyelmet érdemlő esszéisztikus tanulmányából kiderül, nem kis mértékben aggódott a Múzeum-Egyesület jövőjéért. Szerinte az a viszony, amely 1872-ben a Múzeum-Egyesület és a Tudományegyetem közt létesült, amelyet egyébként maga is fontosnak tartott korábban és később is, meglehetősen laza volt, amennyiben az egyetemi tanároknak, a „hivatott tudósoknak”, tetszésére volt bízva, „akarnak-e tagjai lenni a múzeum egyletnek, vagy sem […], pedig a hazai tudomány és a nemzeti közművelődés nagy érdeke vala, hogy valamennyien legyenek rendes tagjai az egyletnek és, úgyszólván, hódítsák meg azt a munkatért, amelyet a múzeum gyűjteményeiben meglevő anyag nyithat munkásságuknak.” Finály szerint tehát az Egyesület számára hátrányt jelentett az, hogy nem volt kötelező az egyetemi oktatóknak az egyesületi tevékenység.

Miközben elismerte a szakosztályok tudományos munkájának eredményeit, kifejezte azt a kritikai véleményét is, hogy „mióta 1883-ban megalakítottuk a szakosztályokat oly, csaknem merőben önálló szervezettel, hogy minden szakosztály csaknem úgy tekintette magát, mint egy egészen önálló és független testület”, vagyis, ahogy manapság mondani szoktuk, az Egyesület tulajdonképpen „szétfejlődött”. Mindezekért a millenniumi díszgyűlésen, felújítva régi tervét, javaslatot nyújtott be egy erdélyi tudós társaság, azaz tudományos akadémia megalakításáról, mert a „múzeumok csak úgy felelhetnek meg valódi hivatásuknak, ha mellettük és velük kapcsolatban oly tudományos és tudós testületek működnek, amelyek a bennük összehalmozott tudományos anyagot holt kincsből élő és életre szóló közkinccsé dolgozzák fel.”

Finály elképzelése az volt, hogy a tudós társaságnak csak azok lehessenek tagjai, akik a tudományos működésükkel számottevő érdemeket szereztek és „akik nem tagdíjfizetéssel, hanem a tudós társaság szabad választásából nyilvánvaló közelismerés ajánlatával fognak a társaságba jutni, a pajtáskodás lehető kizárásával.” Egy ilyen intézmény megalkotására „még hiányzik a döntő lépés, és ennek megtételére soha alkalmasabb időpontot nem találhatunk, mint éppen a mostanit, nemzetünk életében a második millennium kezdetét. Ez a lépés pedig, szerény véleményem szerint, a kolozsvári tudós társaság megalakítása [kiemelés: E. Á.].” Azonban a Múzeum-Egyesület vezetősége nem fogadta el Finály javaslatát, sőt határozottan el is utasította azt. Különösen Apáthy István, az állattár igazgatója szólt ellene, a gyűjtemények védelmére hivatkozva. Minderről részletesebben írt Kelemen Lajos, aki szerint Finály terve kidolgozatlan volt. Ami igaz, és megér egy külön tanulmányt.

Finálynak az EME vezetőségével való vitája nem csökkentette nagy tekintélyét és népszerűségét. Ezt a temetésén, 1898. február 15-én elhangzott beszédek jól mutatták. Az egyházi szertartást követően a Magyar Tudományos Akadémia nevében Márki Sándor egyetemi tanár mondott búcsúbeszédet, aztán Halász Ignác, az Egyetem bölcsészkari dékánja és Esterházy Kálmán, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke búcsúzott, aki így foglalta össze az elhunyt jellemző tulajdonságait: „bárhova helyeztetett és választatott, emberül felelt meg hivatásának és a beléje helyezett bizalomnak… Egy állása volt különösen szívéhez nőve: az, amelyet a Múzeum-Egylet kebelében keletkezésétől kezdve elfoglalt. Az Egylet negyven éves története mutatja, mily hatással volt páratlan, gondos, megfontolt, szakavatott munkásságával.”

Röviden szólva, Finály Henrikben a kiváló tudósra és tudományszervezőre emlékezünk. Öröksége jelentős, megőrizendő magyar érték. Ugyanakkor része az Erdélyi Múzeum-Egyesület történetének, amelynek működését a tudományosság felé vitte, miközben példásan gyarapította a régészeti tárat is.

finaly_henrik-ellinger_ede.jpg


A cikk nyomtatott változata megjelent a Művelődés 2018/1. számában.

Tudós és tudományszervező egyéniség Tovább
Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete?

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete?

Gál Zsófia

Az Osztrák-Magyar Monarchia kora Kolozsvár történetének virágzást hozó periódusa volt. A gazdasági és a kulturális fellendülés mellett építészeti szempontból is nagyon jelentős átalakuláson ment keresztül a város. Ez az a korszak, amikor a történelmi belváros elnyeri máig is meghatározó arculatát, a kisvárosias jellegét levetkőzve − erdélyi viszonyaltban − elegáns nagyvárossá növi ki magát.

Sok olyan épületet (köztük számos lakóházat) bontottak le vagy alakítottak át, amely nem felelt már meg a funkcionális és reprezentatív igényeknek, s helyükbe sokkal elegánsabb, magasabb palotákat emeltek, az újonnan létrehozott intézmények pedig új székházakat kaptak. Gheorghe Vais szavaival élve a város egy “állandó építőteleppé válik”, ahol az építkezések mindennapi eseménynek számítottak, mondhatnánk, akárcsak napjainkban. A nagyobb költségvetésű építkezések esetében nagy figyelmet kapott a megfelelő, modern építészeti programok, valamint a legújabb technológiai vívmányok alkalmazása. Utóbbiak közé tartozott a vasbeton is, mely magyarországi viszonylatban viszonylag korán megjelent Kolozsváron. Írásunk célja az első vasbeton technológiát is alkalmazó épületek számbavétele az elsőbbség kérdésének tisztázása érdekében.

Vasbetét nélküli betonszerkezetet a 19. század közepén alkalmaztak legelőször Magyarországon a Lánchíd pilléreinek alapozásakor illetve a lánclehorgonyzó testének készítésekor, s ugyancsak betonalapot öntöttek például az Országház, vagy a Hauszmann által tervezett Műegyetem építésekor is. Az egyszerű betonhoz képest a vasbeton egy összetettebb, kompozit szerkezet, mely a betonépítés és a vas- illetve acélépítés összekapcsolásából születő, minőségében új konstrukció.

A kezdetekkor három fő rendszerét dolgozták ki. A Monier-féle szabadalom esetében a vasváz az építmény alakját, tartását adta meg, és szilárdságot kölcsönzött, statikai szerepe azonban még nem volt. Wünsch Róbert találmánya az ún. merev vasbetétes szerkezet, melynek esetében a betonba a formának megfelelő szögvas-konstrukció került. E két szerkezettípus alapvető hiányossága, hogy nem voltak továbbfejleszthetőek.

A korai kísérletek ellenére az igazán áttörő, modern vasbeton technológia kidolgozása még váratott magára. Igazán elterjedtté csak François Hennebique hosszas kutatómunka után 1892-ben szabadalmaztatott rendszere vált. Elsődleges célja a tűzbiztonság volt, ugyanakkor ő teremtette meg az együtt dolgozó lemez és gerenda fogalmát, továbbá a hajlítható, összekapcsolható henger keresztmetszetű acélbetétek formájában megoldást talált a monolit csomópontok összekapcsolásának problémájára.

Magyarországon Zielinski Szilárdnak köszönhetően jelent meg a szisztémat. Magyarországi tanulmányainak végeztével nyugat-európai tanulmányútra indult, ahol mindenekelőtt a vasutakat és a hidakat tanulmányozta, s első önálló tervezői éveiben is főként ezzel foglalkozott. A Műegyetem magántanáraként 1897-től a vasbeton szerkezetek tervezését oktatta. Az 1900-as párizsi világkiállításon felvette a kapcsolatot Hennebique-kel, s a szabadalom magyarországi képviselőjeként szoros kapcsolatot hozott létre annak francia irodájával.

A részben vagy teljes mértékben vasbeton vázas épületek ritkán jártak új formai megoldásokkal. A magyarországi épületek esetében Császár László három fő architektonikus megközelítést különít el. Az első esetben a reprezentációs igényű magán- vagy középületeken a vasbeton szerkezet a külső dekoráció alá van rejtve (pl. Ray Rezső, Korb Flóris – Giergl Kálmán épületei). A második megközelítés Medgyaszay István által tervezett hasonló típusú épületeken figyelhető meg, ahol a magyaros motívumokat is tartalmazó formakincs szervesen kapcsolódik a vasbeton szerkezet adottságaihoz és annak követelményeihez. A harmadik csoportot a minden formai vonatkozást nélkülöző, monolit, egységesen vasbeton pilléres és -falas ipari épületek alkotják.

A lakó- és középületek körében Magyarországon már a századfordulót követően megjelent a vasbeton szerkezet. Ennek egyik emblematikus példája a fővárosi Zeneakadémia Korb Flóris és Giergl Kálmán műépítészek által tervezett, Jemnitz Zsigmond mérnök közreműködésével 1906-ban kivitelezett épülete. Néhány évvel később, 1909-ben készült el Sziklai Zsigmondnak a Gut és Gergely irodával együtt megtervezett Párisi Áruháza. Korb és Giergl 1903-1913 között tervezett és kivitelezett épületeinek sorában számos vasbeton szerkezetű épületet és építményt találunk. Ilyen a kőbányai víztorony (1902–1913), a szegedi víztorony (1903–1904), és a Budapesti Tudományegyetem Külső Klinikai Telepének épületegyüttese (1904–1913), melyek mindegyike a Zielinskivel való közreműködés eredménye.

A kezdeti próbálkozásokat követően igazán csak az 1910-es évek elejétől hódít teret a vasbeton a lakóházak és középületek esetében. Az egyre szaporodó, vasbeton szerkezeteket tervező irodák között mindenképpen szót érdemel a Gut Árpád és Gergely Jenő páros, akiknek a nevéhez 1908-tól kezdődően hozzávetőlegesen 700 vasbeton szerkezetű objektum köthető, a már említett Zielinski-iroda, melynek megszűnését követően annak vezetője, Jemnitz Zsigmond saját irodát nyitott, továbbá a Grünewald és Schiffer-iroda, és Enyedi Béla tevékenysége.

Noha a Hübner Jenő által tervezett Marianum Leánynevelő Intézet 1911-ben befejezett vasbeton épülete ténylegesen korainak számított a fővárostól távolabbra eső Kolozsváron, nem tekinthetjük az első kolozsvári vasbeton épületnek. A szerkezet Zielinski tevékenységének köszönhetően gyorsan elterjedt Magyarországon, így Kolozsváron is korán megjelent. A szakirodalom utálásai alapján az egyik első ilyen szerkezetet is alkalmazó épület a Fellner és Helmer iroda által tervezett, Spáda János által kivitelezett Nemzeti Színház (1904–1906, ma Román Nemzeti Színház). A szerkezetre vonatkozóan részletes adatokkal egyelőre  nem rendelkezünk, Gheorghe Vais azonban megemlíti, hogy a vasszerkezetekhez szükséges acélt és a beton vasalását a budapesti Schlick gyár szállította. Továbbá a Napló egyik, a folyamatban lévő építkezésekről beszámoló cikke 2500 m3 már felhasznált betonról ad hírt, ezzel utalva a rá.

“A Hunyadi-tér sártengeréből napról napra kialakulnak az új színház hatalmas arányai. (…) Hogy fogalmat alkothattunk magunknak az épület arányairól, utalunk a következő adatokra: eddig csupán az alapozással és a pince falazatával készültek el. És ezeknél a munkálatoknál felhasználtak 2500 m3 betont, 40 vaggon cementet, 500 m3  kő- és téglafalazatot, 5 vaggon traverz-et és 1 vaggon kötővasat. (…).”

Nem sokkal később, 1906 és 1909 között készült el a Ferenc József Tudományegyetem vasbeton szerkezetet is alkalmazó könyvtárának épülete. A vasbeton héjazatot legkorábban a műszaki építmények esetében alkalmazták, de viszonylag korán, a századforduló környékén megjelent az építészeti eszköztárában is. Ennek egy korai kolozsvári példája a könyvtár olvasótermének szerkezete.  A Vasárnapi újság egyik 1909-es cikkében a következőket olvashatjuk:

“Itthon és külföldön magára áll, (…) a legújabb vívmányok gyakorlati alkalmazásán túl a fejlett technika eredményeit okosan használta föl, (…) a könyvtár építési tudományának minden kívánságát megvalósította, fölfogásban és épületi típusban is haladást jelent. (…). Alsó és felső födémjük [ti. az olvasótermeké] vasbetonból készült, ami tűzi veszedelem ellen számított óvóintézkedésnek. Vasbetonból valók a főépület és a repozitórium lépcsői is. (…)”

A Korb és Giergl által tervezett középület kivitelezője a kolozsvári Reményik Károly vállalkozó volt, s a folyamatban fontos szerep jutott a fiatal Kappéter Géza budapesti építésznek. Kappéter kolozsvári tartózkodása idején, a könyvtár művezetési munkálatainak vezetése idején tervezte meg Udvari András mozitulajdonos számára a Ferenc József út elején álló, 1910-ben elkészült Uránia Palotát. Az egyetemi Könyvtár építési munkálatai során bizonyára alaposan megismerhette az új technológiát, így nem kizárt, hogy a modern, széles fesztávolságú, mozgófénykép-vetítésre kialakított termet is magába foglaló bérházat − vagy annak egyes részeit − vasbeton szerkezetűre tervezte.

A beton héjazatok azonban nem csak négyszög alakú terek lefedésére alkalmasak. A technikai újítások alkalmazásában a nemzetközi szcénával lépést tartva Magyarországon is viszonylag korán megjelentek a vasbeton szerkezetű kupolák. Ennek egyik első példája az 1910-ben befejezett kolozsvári Nyári Színkör kettős héjú vasbeton kupolája, melyet Spiegel Frigyes és Márkus Géza terveztek. A tervrajzok tanúsága szerint a nézőtér lefedése mellett a falazat megerősítésére is alkalmaztak vasbeton gerendákat.

A Marianum Leánynevelő Intézet főépülete az előbbieknél valamivel később, 1910 és 1911 között épült fel.  Császár László rendszerében ez az épület − akár csak az előzőek − az első csoportba sorolható. A vasbeton szerkezetű tartóelemeket kitöltő téglafalazatot klinkertégla burkolattal rejti el. Korai vegyes vasbeton vázas épületként nem érzékelhető rajta az új építőanyag és szerkezet átalakító hatása, a váz és a dekoráció két különálló részként, egymásra való hatás nélkül kapcsolódnak egymáshoz. A technikai vívmány alkalmazása tehát funkcionális szempontokat tart szem előtt, az esztétikumra nincs erős befolyással.

Bár nem nevezhetjük Kolozsvár első vasbeton épületének, az elsőbbség kérdése természetesen nem von le semmit az épület értékéből. A Marianum ennek ellenére korának egyik meghatározó, modern épülete volt, mely nélkül Kolozsvár építészettörténete kétségkívül szegényebb lenne.89.jpg


A cikk nyomtatót változata megjelent a Korunk 2018/1. számában.

Tényleg a Marianum Kolozsvár első vasbeton épülete? Tovább
1989 –es decemberi események Kolozsváron

1989 –es decemberi események Kolozsváron

Fodor János

Az 1989−90-es rendszerváltás idején Kolozsvár is kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok sorában. Ez több szempontból magyarázható: itt található az erdélyi hadsereg központja, amely a forradalomkor fontos szerepet játszott. Ugyanakkor, mint kulturális központ, a román és magyar országos értelmiségi elit egy meghatározó részét tömöríti.

A 70-es és 80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg sérelmeiket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát. Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető.

30434

A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek. Ezek elsősorban azok a disszidensek voltak, akik tagjai voltak a Limes-körben folytatott vitákban, bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a rövid életű Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. Ebben az időszakban, vagyis a temesvári események előtt közvetlenül, de még a Ceaușescu menekülése előtt−Dávid Gyula feljegyzései szerint− gyakori volt a címben is szereplő mondat a lakosság köreiben: „Azt tudjuk, hogy mi lesz, csak azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz.”

A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tűntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság nagy részét cselekvésre buzdította, a városban is tüntetéseket generálva. Négy helyszínen voltak halálos áldozatai és sebesültjei a tüntetéseknek.

Kronológiai sorrendben haladva, a kolozsvári forradalom első konfliktusának (tömegbe lövetés) a helyszíne a Continental Szálloda előtt volt. A visszaemlékezések alapján, 15 óra környékén történt az első incidens. A katonai források szerint egy 7–8 fős csoport rátámadt a Carp Dandea százados által vezetett alegységre. Ennek része volt Călin Nemeş színész, aki rátámadt a kapitányra, megpróbálva lefegyverezni azt. A dulakodás során a kapitány fegyvere eldördült, megsebesítve Călin Nemeş jobb combját. Ezt követően a katonák parancsra tüzet nyitottak, először a levegőbe, majd a tömegbe lőttek, több embert halálosan megsebesítettek. Sokan úgy vélték, hogy a katonaság sorain kívül a golyók a Melody Hotel, illetve a Szent Mihály templom felől is érkezhettek. Így már az első alkalommal összemosódik a hadsereg szerepe a titkosszolgálatéval. Tizenkét ember vesztette életét, többen megsebesültek.

A második helyszín a Horea út elején álló Astoria- szálloda környéke volt, ahol a katonaság egy 60 katonából álló szakaszt tartott készenlétben. A Niculae Dicu százados által vezetett alegység 16 óra körül nyitott tüzet a tüntetőkre. A katonai jelentések szerint itt is egyértelmű volt a Securitate jelenléte és részvétele a történteknél.

A harmadik incidensre délután öt óra környékén került sor a Mărăşti-téren, ahova szintén egy katonai egység volt kitelepítve. A katonaság jelentése szerint, egy 600–800 főből álló tüntető csoport támadása történt, akik kövekkel, üvegekkel dobálták az állomásozó 30 katonából álló alegységet. Itt a lövöldözésnek egy áldozata volt, Ioan Rusu, akinek a halála egyértelműen a katonaság számlájára írható. A negyedik helyszín a Moţilor úton, a Sörgyár környéke volt, ahol 18 óra tájékán a Virgil Burtea őrnagy vezetése alatt állomásozó alegység tüzet nyitott a Monostor negyedből, a főtér felé tartó tüntető tömegre.

A későbbi katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. December 21-et követően nem történtek hasonló lövöldözések, a katonaság is visszavonulásra kapott parancsot, a lakosság azonban továbbra is izgalommal követte a fejleményeket a „terroristákról” terjedő híresztelésekről. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. Az akkori párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.

A rongálások és kiürítések is megkezdődtek, miközben a tüntetőkkel behatolt értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem tudták lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével alakult az első Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben egyedüli magyarként Vincze János is részt vett. A megyeszékház, valamint a pártközpont a hadsereg általi védelme december 22-én, 11−13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió egyaránt közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését.

A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, valamint menekítette, amint a tüntetők bevonultak. Mogát az épület hátsó ajtaján, egy hordágy segítségével menekítették ki, az éjszaka leple alatt. A Securitate fegyverállományát is szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott.

A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt, de nyílván tudomást szerezve a temesvári eseményekről, az ekkor még bizonytalan, de mindenképp a változás reményében egyfajta irányvonalat akartak meghatározni. A találkozó híre több értelmiségihez is eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit.

„A kolozsvári magyar demokrata értelmiségiek kezdeményező csoportja cselekvően kívánja alakítani a véres Ceauşescu-diktatúra megdöntése utáni demokratikus kibontakozást, amelyhez súlyos áldozatokkal járult hozzá a romániai magyarság is.”[…] „A politikai határoktól függetlenül, amelyeket adottnak, nem vitatandóknak, de spiritualizálhatóknak tartunk, nyelvi-kulturális-etnikai önazonosságunkhoz ragaszkodunk, és mint kollektív személyiség kívánunk részt venni a holnapi demokratikus Románia gazdasági, politikai, művelődési életében.” […] „A legsürgősebb feladat jogi és intézményes biztosítékok teremtése az anyanyelv korlátlan használatára, a minden szintű Magyar nyelvű oktatás visszaállítására- beleértve a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet.”[…] „Mindezeknek érdekében meg kell teremtenünk a nemzetiségi közéletünk korszerű intézményi kereteit, amelyek gondjainknak és törekvéseinknek nyilvánosságot biztosítanak. Természetesen részt kérünk ezeken keresztül az ország egészének társadalompolitikai irányításában.” (részletek a Hívó Szó szövegéből. 1989. december 23.)

December 23-án a kolozsvári lakosok gyertyákkal emlékeztek meg az elhunyt vértanúkról, akik holttesteit már elszállították. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai ügyeltek arra, hogy amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, és ha fordulnának az események, ne vonhassák őket felelősségre. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult a Nemzeti Megmentési Front városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe, ezekre korlátozódott a hatásköre, valamint többször átalakult.

A NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, Doina Cornea nyomására az NMF vezetéséről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották.

A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a karácsony szombatjára szervezett gyűlés keretében a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács (KMDT) létrehozása volt. Erre már egy „központi” helyen kerülhetett sor a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámban megjelent hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés formájával kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, míg Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak.

A polémiát végeredményben az az értesülés rekesztette be, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet (RMDSZ), így a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek a helyi ügyekre koncentrálnak. Mindezek után, a jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát, valamint vezetőségét: elnöknek Kántor Lajost, titkárnak pedig Pillich Lászlót választották. Szó esett a szintén alakuló román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről, az oda való delegálásról is.

Az átmenet napjainak késő decemberi időszakában megkezdődtek az átszerveződések. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszerveződések nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát, helyükbe pedig az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai segítségével gyűjtötték össze az anyagot.

A külső munkatársak, akik írásai már az első lapszámba megjelentek, a következők voltak (teljesség igénye nélkül): Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel, a kölcsönös tájékoztatás jegyében. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort, ahol számos alternatíva felmerült, végeredményben a Szabadság név mellett döntöttek.

A Korunk kulturális havilap átszervezése is ebben az időszakban, hasonló módon történt. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Továbbá ugyanekkor döntöttek a cím (Korunk) meghagyása mellet, az új lendületet a harmadik évfolyam megjelölése jelezte. Az iskolásoknak szánt, Napsugár című gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapja, a A haza sólymai nevét Szivárvány-ra változtatták, mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette.

Az igencsak sűrű decemberi események gyakorlatilag megteremtették az alapjait a későbbi politikai és társadalmi szervezkedések kibontakozásához.

1989 –es decemberi események Kolozsváron Tovább
Kolozsvár cigány népessége II. József korában

Kolozsvár cigány népessége II. József korában

Nagy Pál

Abból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került.

A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok.

A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár.

cigány muzsikus

A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz).

A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban.

1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen.

A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). A vagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001).

A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003).

cigány hordár.jpg

A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul.

Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban.

A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román.

A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990).

A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható.

Kolozsvár térképe jelölve

Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé.


Források és irodalom

  • Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13.
  • Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán-Egyed Ákos-Sipos Gábor-Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001.
  • Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez. Korunk, 1990. 7. sz.  888-896.
  • Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66.
  • Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014.
  • Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés).
  • Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5.

 

Kolozsvár cigány népessége II. József korában Tovább
Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró, jogtanár, festő önéletrajzából

Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró, jogtanár, festő önéletrajzából

Ferenczi Szilárd

Békésy Károly a dualizmuskori Kolozsváron úgymond „középkategóriás” közéleti személyiségnek számított. A kor rangítélete szerinti „magas” állami vagy helyi közigazgatási állást nem töltött be, ám középszerűként korántsem jellemezhető buzgalma a kispolgári származás dacára tekintélyes állásokba juttatta és városszerte becsülték. Az 1870-80-as években Kolozsvár két népszerű napilapjának is főszerkesztője volt, egyiknek, valamint egy szabadidő folyóiratnak tulajdonosa. Még diákkorában ő alapította az Egyetemi Társalkodó Kört, később nőipari iskolát indított, egyik alapítója és 1914-ig igazgatója volt az Erdélyrészi Iparfejlesztő Egyesületnek, főispáni megbízásból tiszteletbeli törvényhatósági bizottsági taggá vált, ugyanakkor bankhivatalnoki és hosszas huzavona után egyetemi magántanári állást szerzett.

Mindezek mellett az Erdélyi Múzeum Egyesület igazgatótanácsi tagja is volt a századelőn, továbbá ki tudja még hány bizottság, kör és jótékonysági egylet alelnöke vagy titkára. A városban két beltelket, valamint egy telkes házat mondhatott magáénak a státusszimbólumi helyszínnek számító Majális utcában. Albach Géza (1829–1900) polgármester vejeként is számontartották. Mindezek ellenére, saját bevallása szerint, számos „esküdt ellensége” volt a kolozsvári akadémiai és politikai körökben, és mint majd látni fogjuk, a kor több híres kolozsvári személyisége tartozott e csoportba. Úgy érezte, hogy rosszakarói az általa vezetett két napilap és önmaga szabadelvűpárti elkötelezettsége miatt akadályozták pályáján. Az Életem története címet viselő, mintegy 224 számozott negyedívet kitevő és számtalan utólagos betoldással alaposan kibővülő kézirat (amelyet minden bizonnyal megrendelésre írt, de végül kiadatlan maradt) első bejegyzése 1883-as keltezésű, az utolsó 1928. február 3-ai, és az életeseményeket 1850-edik évi születésétől körülbelül 1920-ig dokumentálja.

A vallomásaiban minduntalan Charles Dickens személyes szenvedéstörténetére, a David Copperfield regényre utalgató Békésy gyermekkora az abszolutizmusban telt, 15 évesen lelkes gimnazista diákként ünnepelte Magyarország és Erdély uniójának kimondását a kolozsvári Redutban, érett férfikorát a dualizmus éveiben élte aktívan,  nyugdíjasan pedig Majális utcai házában szembesült a berendezkedő román karhatalommal. Szegénysorban hunyt el 1938. december 10-én.

125_1.jpg

A sapkakötő fia

1850. február 14-én született Kolozsváron, református kispolgári családban. Édesapja a miskolci származású Békésy József sapkakészítő, édesanyja Szabó Juliánna az erdővidéki Apácáról. Tizenkét testvére született, ám mindössze heten érték meg a felnőttkort, négy fiú és három lány. Előbb a katolikus, majd a református gimnázium tanulója volt. Mivel édesapja a sapkakészítésből nemigen tudta népes családját élelmezni, előbb fényképészettel próbálkozott Kolozsváron, de a magasan képzett konkurencia legyűrte, később Besztercéről hagymát és Nagyszebenből zsírt szállított a kolozsvári piacra, de ez a vállalkozása is kudarcba fulladt.

Az elemista Károly inasnak szegődött, előbb Julius Metzner órásmesternél, majd a tekintélyes Schwarzel-féle fűszerkereskedésben, végül a nemsokára magát szíven lövő Demjén (? keresztnevét nem említi) könyvesboltjában végzett apró munkákat. Édesapjával Marosújvárra költöztek, ahol fényképészeti stúdiót nyitottak, ám a vidéki helyszín sem kedvezett e polgári vállalkozásnak. A kis Károly itt próbálkozott először rajzzal és lírával, ugyanitt készítette első rézkarcait.

kolozsvar latkep

Középiskolás éveiben Hegedüs Sándor házitanítványa Kolozsváron, aki később a Széll-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, és akit itt kissé ambivalensen így ítél meg: „...egy ripacsos arcú sovány diák, de nem mindennapi ember tanítványává lettem. A későbbi magyar miniszter úrról, mint tanítóról nem ejthetek hízelgő szavakat. Majdnem egész életemen át a sors összeköttetésben tartott vele, de a melegségnek és őszinte vonzalomnak egy szikrája sem vetett fényt e viszonyra, s az érdekkapcsolaton kívül idegeneknek maradtunk egymásra nézve. Hegedüs Sándor, miként azt Gyulay Pállal egyetértőleg megállapítottuk, kevésbé volt talentumos mint ember, de határtalanul nagyratörő, csodálatosan munkabíró és az összerogyásig szorgalmas férfiú” (128. o.).

1865-ben, a kolozsvári Redut épületében tartott erdélyi országgyűlés üléseit a karzatról követte diáktársaival együtt. Ekkor már annyira ügyesen rajzolt, hogy felfigyelt rá Orbán Balázs, és a rövidesen kiadásra kerülő Székelyföld leírásába bekerült két, falut ábrázoló rajza. Portrékat, tájképeket, valamint Kolozsvárt ábrázoló nagyméretű városképeket festett később.

A pesti egyetem jogi fakultására 1870-ben jelentkezett. A fővárosban nem érezte jól magát, különösen a nagyszámú német ajkú őslakosság zavarta, valamint a pesti zsargon, illetve az a megdöbbentő tény, hogy „nők szólították meg az utcán” (141. o.). Többször is ott ólálkodott a Sándor utcai képviselőház főbejárata körül, és egyszer sikerült „Deák Ferenc szeme közé” néznie, aki „nehézkesen szállott ki egyfogatújának neki kissé szűk ajtaján.” (145. o.) Szobatársa Himmelstein Móric színi hallgató, aki rövidesen magyarosította nevét Ménkő Mórra, később pedig Ditrói Mór néven a kolozsvári színház, majd a budapesti Vígszínház igazgatója lett (142. o.).

Békésy két tanévet járt ki Pesten, de a bárányhimlőből csak nagyon lassan felépülő és letargikus beteg édesanyja ápolására hazaköltözött. Átiratkozott ugyan a kolozsvári jogi akadémiára, de tanulmányait rövidesen megszakítani kényszerült, mivel kiskorú testvérei eltartásában kellett segédkeznie a különféle üzletekbe állandóan belebukó édesapa mellett, ezért 1872-ben újságírói állást vállalt a kormánypárti Kelet napilapnál, Szász Béla főszerkesztő meghívására. Justus álnéven vagy aláírás nélkül írta vezércikkeit és néha színikritikákkal jelentkezett. Jogtudori diplomáját végül a ’90-es évek folyamán megszerezte.

A kormánypárti lapszerkesztő

A Kelet főszerkesztői teendőit 1875-ben vette át, majd 1877-től tulajdonosa is a napilapnak. Azt vallja, remekül együtt tudott működni az erdélyi arisztokrácia illusztris képviselőivel, azzal a főnemesi réteggel, amely „... a fejedelmek óta mindig elévülhetetlen hazafias szolgálatokat tett Erdélynek. Én abban a korban voltam szerkesztő, amikor még ez az arisztokrácia ezeket a szolgálatokat minden érdek nélkül veleszületett nemzeti kötelességnek ismerte” (182. o.). Viszont egy utólagos, talán Trianon után csatolt betoldásban árnyalja kissé álláspontját: „az erdélyi arisztokrácia igen számos tagjának a gőg volt legfőbb bűne, amelynek azt hiszem nagy része van e nemes történelmi osztály mai szomorú sorsában” (Békésy Károly é.n., pótlás a 182. laphoz).

Több erdélyi idős arisztokrata rendszeresen vezércikket írt a Keletben, és mint kakukktojás köztük a porosz állampolgár gr. Schweinitz Gyula nyugalmazott honvéd-alezredes, aki a gr. Nemes családba beházasodva öreg korára Erdélyben telepedett le. Schweinitz egy közös szász-magyar gazdasági együttműködés megteremtésén dolgozott, és ekkortájt indította az „Erdélyi közgazdasági értekezletek” mozgalmat, amelynek jegyzője Békésy lett. A vándorértekezletnek többek között olyan előkelő kolozsvári támogatói és előadói akadtak, mint Sigmond Dezső szeszgyáros, Bokros Elek országgyűlési képviselő, Gámán Zsigmond nyomdász-könyvkiadó és Gamauf Vilmos neves közgazdász (183. o.).

Hamarosan a lap munkatársai sorába lépett a bukaresti születésű Sándor József, akit nemzetiségi szakemberként alkalmazott. „Rendkívül ágilis és lelkiösmeretes, de egyszersmind sajátosan önálló, maga lábán járó munkatársat nyertem benne, aki Romániában növekedvén, rendkívüli jártassága volt román dolgokban, a román lapok állandó támadásainak lefordításában és derekas visszaverésében” (184. o.). Sándor József később az EMKE elnöke lett, Trianon után pedig a román parlamentben szenátor.

Marosvásárhelyről munkatársul szegődtette a Kelethez a remek tollú Petelei Istvánt, akinek emberi jóságáról és újságírói tehetségéről három oldalon keresztül csupa dicsérő szavakkal emlékezik, ám utána keserűen jegyzi meg: „a történelmi hűség kedvéért kénytelen vagyok azt felemlíteni, hogy megkérdezésem nélkül tárgyalt és állapodott meg Jeney Victorral a saját tulajdonomat képező hírlap megszűntetése és az új lap szerkesztői állása felett. Hiába, senki sem született hiba nélkül” (188. o.). Felsorol még pár, a Kelethez ekkortájt szerződött külső munkatársat, többek között Bede Jóbot (a Pesti Hírlap majdani vezércikkírója), Beksics Gusztávot (a híres publiciszta) és Berzeviczy Albertet (később képviselőházi elnök és a Nemzeti Munkapárt egyik alapítója) említi (190. o.).

Politikai téren a szabadelvűpárti jelöltek mellett tette le a garast, és önéletrajzában két országgyűlési választással kapcsolatos életképet is kiragad, amelyeknek szemtanúja volt. Előbb egy 1884-es nyári eseményről szól, amikor a vonattal kampány céljával Kolozsvárra érkező Hegedüs Sándor elsőkerületi szabadelvűpárti jelölt díszes konflismenetben a főtér irányába hajtatott végig a Ferenc József (ma Horea) úton. Békésy az első kocsik valamelyikén ült, és feltűnt neki, hogy az éppen újrakövezés alatt álló út mentén halomban álló bazaltkockák körül túl sokan tolonganak, majd egy óvatlan pillanatban kőzápor zúdult a kocsisorra, és többen megsebesültek.

Maga Békésy is hetekig feküdt míg súlyos zúzódásait kiheverte. Másodjára egy év nélküli (valószínűleg 1887-es) szilágycsehi, nemzetiségi feszültséggel terhes eseményt emleget, ahol a magát Neményi Ambrussal szemben jelöltető báró Bánffy Béla oldalán jelent meg. Egy választással korábban magyar-román konfliktus tört ki a község központjában, amikor a nagy számban megjelent román választópolgárokat a magyar ifjak "agyba-főbe" verve kergették el az urnák mellől, így nyerhetett Neményi. Most a románok botokkal érkeztek a választásra, amelyektől még felszólításra sem váltak meg, mindazonáltal Neményire adták le tömegesen szavazataikat (188-190. o.).

Békésy vs. Bartha

Kolozsvári legnagyobb ellenfele mind a sajtóvitákban, mind pedig a párbajszobában a rugonfalvi születésű Bartha Miklós volt, az Ellenzék főszerkesztője. Bartha 1878-ban került Kolozsvárra, a kudarcba fulladt székely puccsot követően, és igen gyorsan a K. Papp Miklós vezette Magyar Polgár napilapnál állásba került. A harsányan függetlenségipárti Bartha nem egy párbajt vívott már korábban, és most is, amikor csak tehetette, tollával addig sértegette becsületében ellenfeleit – pártállástól függetlenül – míg elkerülhetetlenül párbajra került sor (Ferenczi Szilárd 2013, 8-9. o.).

Békésynek – mint írja – első ízben Bartha egyik főtéri lumpolása kapcsán gyűlt meg vele a baja. A lumpolás alatt azt érti, hogy Bartha egyik hajnalban ittasan cigányzenét húzatott magának a főtéren és minden két dal között földhöz vágott egy pezsgősüveget. Ezt Békésy a Keletben megírta, Bartha pedig sértegetően replikázott, ezért Békésy elküldte két segédjét párbajkihívással, Bartha pedig elfogadta. Kettejük párbajának leírása az önéletrajzban hat oldalt és mind a hat oldalon ugyanannyi sűrűn írt lapszéljegyzetet tesz ki. Mindkét fél segédjeit megnevezi, a Bartha életrajzában tévesen a Redoutként szereplő helyszín (lásd Sebesi Samu 1908, 49. o.) itt Szepesy Lajos főtéri lakása, továbbá ismerteti a fegyvereket, a csapások sorrendjét, azt a pár apró vágást, amit egymáson ejtettek, győzelmét, de ugyanakkor az öltözésnél felfedezett vérző fejbőrsebét is (170-175. o.).

Egy évvel később, 1880. novemberében Bartha kapcsán országos botrány robbant. Azzal kezdődött, hogy Bartha, aki immár az Ellenzék főszerkesztője egy rövidhírben megírta, hogy egy bizonyos Gustav Ristow hadnagy a kolozsvári egyéves önkénteseket „magyar kutyáknak” szólítja. A becsületében sértett Ristow elégtételt követelt Barthától, de az újságíró arra hivatkozván, hogy az igazságot írta és nem rágalmazott, megtagadta a kihívást. Ekkor Ristow és Edmund Dienstl hadnagytársa felkeresték Barthát az Ellenzék szerkesztőségében, s rövid szóváltást követően kardjaikkal összekaszabolták (Ellenzék 1880, nov. 13.-15. lásd még: Gerő András 1991, 62-63.,).

Kolozsvár közvéleménye őrjöngve követelte az országvezetéstől a német tisztek megbüntetését, azonban Tisza (egy-két erőtlen nyilatkozattól eltekintve) inkább nem szegült szembe a párbajpárti uralkodóval, aki pár hónap fogság után felmentette a hadnagyokat, ám a tiszti kötelékből elbocsátotta (Ferenczi Szilárd 2013, 20. o.).

A kaszabolás Kolozsváron tovább mélyítette az osztrákellenességet és egyenruhafóbiát szült. Aznap és a következő napokban Békéssy főszerepet vállalt a kedélyek lecsillapításában, ám békítő felhívásait rendszerint megabcugolták, különösen amikor a harsány függetlenségi szónoklatot kivágó Ugron Gábor után emelkedett szólásra a főtéren, vasárnap. A történtekért az osztrák tiszteket és Barthát egyaránt elmarasztaló vezércikke miatt a Kelet 1880. november 16-i lapszámát „az egyetemi ifjúság pálcára tűzte, a Hunyadi térre vitte és ott ünnepélyesen elégette” (pótlás a 174. laphoz). A fővárosi Független Hírlap éles hangon bírálta álláspontját, ezért Békésy beperelte a lapot a budapesti esküdtszéken, amely egyhavi börtönfogságra ítélte a cikket jegyző Becski Endrét – állítja önéletrajzában Békésy (176. o.) – és a Fővárosi Lapok 1881. június 26-i lapszáma megerősíti.

További adalékok

Újságírói érdeklődése és lapalapító kedve a Kelet főszerkesztői teendői közben és után is tevékenységre sarkallták. Előbb Sport címmel szabadidő lapot jelentetett meg 1876-1877-ben, és 1882-től 1886-ig, a lap beolvadásáig a Kolozsvári Közlöny szerkesztője volt. A 1890-es évektől magántanári állásra jelentkezett az egyetemen, de Concha Győző, Jeney Viktor és Haller Károly jogtudósok ellenkezésébe ütközött, végül mégiscsak sikerült megszerzni a habilitációt. Közéletszervezési és közművelődési vitái voltak a régészprofesszor Pósta Bélával és a biológus Apáthy Istvánnal, mindkettőt egyformán ellenfeleinek nevezi, és mint említettem, ennek okait korábbi lapszerkesztői tevékenységében, illetve kormánypárti elhivatottságában látja (Pósta és Apáthy a függetlenségi ellenzék helyi vezetői voltak).

Végezetül, Békésy Károly személyi varázsát és festő tehetségét egy másik, hasonlóan szubjektív szempontból megvilágítva álljon itt egy idézet Dániel Józsefnek Békésy György (Békésy Károly unokaöccse) Nobel-díjas orvosról írt monográfiájából, amely 1990-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál: „1913. Rövid magyarországi intermezzó. A família végiglátogatja népes rokonságát. Járnak az ősi családi fészekben, Kolozsvárott. A botanikus kert szomszédságában ma is áll a jogászprofesszor nagybácsi, Békésy Károly háza.

Az épület kertjében hatalmas, simára koptatott kövekből alakított kör a zöld gyepen. A Békás szorosból hozták őket. A homlokzatot a nagybácsi freskói díszítik. A verselgető, muzsikáló, reneszánsz sokoldalúságot formázó Károly bácsi kiemelkedő személyisége a családnak. A találkozás futó emlék lehet csak, az ifjú György génjeiben hordozott hajlamok kibontakoztatásához vélhetőleg mégis hozzájárul a múló impresszió. Tanúbizonysága a nagybácsi személyes szuggesztivitásának, hogy egyaránt emlékezik rá Lola húga (dr. Passuth Lászlóné) és testvéröccsének, dr. Békésy Miklósnak özvegye is” (Dániel József 1990, 5. o.).

Ami az említett házat illeti, Békésy életrajza első oldalán, 1903-ban így ír róla: „... a pessimistákat meghívom Kolozsvártt a Majális utca 24 szám alá, oda, ahol a magasba nyuló sötét fenyők között Makart öt érzékének életnagyságú freskóival díszitve egy ragyogó villa rejtőzködik. Ez az én fészkem, ez az én otthonom, és ott szemeikkel meggyőződhetnek, róla, hogy mégis van a földön boldogság!”. A ház ma is áll szemben a Pákey-villával, a Majális (Republicii) utca 38. szám alatt, hátul, a utcafronton magasló kétemeletes bérház takarásában, és homlokzatán valóban felismerhető Hans Makart osztrák romantikus festő (1840–1884) Az öt érzék című, nagyméretű munkája öt nőalakjából négynek a reprodukciója.

Ebben a házban látta vendégül Fadrusz Jánost, Gyulai Pált, Mikszáth Kálmánt és másokat (2. o.). Imádott feleségéről, Albach Géza polgármester nevelt lányáról, gyergyóalfalusi Nagy Ilonáról is hasonló rajongással emlékezik meg: „Az én feleségem nemcsak kedves tárgya számos festményemnek, hanem sarka az egész háznak. Rajta fordul meg, körülötte forog minden. [...] Hazánk legnagyobb szobrászművészét, Fadrusz Jánost is elragadta a természetnek e szép adománya, és amikor nem látogatott többé Kolozsvárra, hozzám írt levelében élénken tudakozódott a »Rubens-asszony« – miként ő nevezte – hogylétéről...” (5-6. o.).

Békésy Károly a dualizmuskori Kolozsvár egyik méltatlanul elfeledett közéleti személyisége volt, önéletrajza az utókor számára értékes adatokkal szolgáló forrás ma, és lesz a jövőben is. A sapkakötő fiából tekintélyes közgazdasági íróvá, lapszerkesztővé és jogász tanárrá magát felküzdő Békésy a hivatás veszélyeit vállaló és a kor kihívásaival dacoló rendkívül gazdag életutat járt be, amely a kolozsvári milliőben hozza a romantikus nagyregények hangulatát.

141_1.jpg

Békésy Károly jelentősebb művei:

  • Az erdővidéki barnaszénbánya. Kvár, 1877.
  • Kolozsvár közgazdasági multja és jelene. Kvár, 1889.
  • A társadalmi forradalom. Kvár, 1890.
  • A természettudományi felfogás a politikában. Kvár, 1893.
  • A választási rendszerről. Kvár, 1896.
  • Kolozsvár, Kvár, 1903.
  • A sociológiáról. Kvár, 1911.

Szakirodalom és források

  • Békésy Károly. é.n. Életem története. Kolozsvár. Kézirat.
  • Ellenzék. 1880. I. évfolyam. November 13. – 1881. január 1. Kolozsvár.
  • Dániel József. 1990. Békésy György. Budapest: Akadémiai Kiadó (A múlt magyar tudósai CDROM. Arcanum Adatbázis. Bp.)
  • Ferenczi Szilárd. 2013. Bartha Miklós Kolozsváron. A politikus, a hírlapíró és a botrányhős. in: Ferenczi Szilárd, Novák Károly-István et alii. Bartha Miklós és kora - Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala: 7-33.
  • Gerő András szerk. 1993. Skandallum. Magyar közéleti botrányok 1843-1991. Budapest: T-Twins.
  • Márki Sándor, 1913. Dósa György. Magyar történelmi életrajzok sorozat. Budapest: A magyar Történelmi Társulat Kiadása.
  • Sebesi Samu. 1908. Bartha Miklós élete és működése (1847-1905). in: Samassa János, Szmertnik István, Sztankovits Ferenc szerk. Bartha Miklós összegyűjtött munkái. I kötet. Budapest: Benkő Gyula udvari könyvkereskedése.
Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró, jogtanár, festő önéletrajzából Tovább
Profizmus a kerékpárban a 19. század végén, kolozsvári megközelítésben

Profizmus a kerékpárban a 19. század végén, kolozsvári megközelítésben

Killyéni András

Az 1890-es évek magyar kerékpáréletének aktuális kérdése volt a profizmus meghatározása, illetve elfogadása. A sportvezetők közül többen azt vallották, hogy előrehaladást csakis magas színvonalú versenyekkel lehet elérni. Mások a helyi sportolók érdekeit tartották szem előtt, hiszen a kisvárosi amatőr kerékpárosok, akik saját kerékpárjukkal versenyeztek, nem tudták felvenni a harcot a modern, új sportfelszereléssel versenyző nagyvárosi „profikkal” szemben. Kolozsvár közel tíz évig a magyar kerékpársport egyik központja lett, így elkerülhetetlenek voltak a profizmust taglaló viták is. Ennek ellenére találunk olyan példákat is, ahol a kitartás és alázatos munka meghozta gyümölcsét a legjobb profikkal szemben is.

1895-ben például a Hunnia Magyar Bicykle Club versenyén a kor legjobb magyar versenyzői, nagy meglepetésre, csak néhány második helyet szereztek. A versenyeket ismeretlen, többnyire magyarul nem beszélő sportolók szerezték meg. A „versenyző reklámok”, ahogy akkoriban nevezték őket, elnyerték az amatőr versenyek díjait, ezért a rangosabb versenyeket szervező egyletek ellenlépéseket tettek velük szemben.

kc3b6zc3a9pen-haller-kc3a9p-emlc3a9kkc3b6nyv-dr-haller-kc3a1roly-mc5b1kc3b6dc3a9sc3a9rc591l-kvc3a1r-1906.jpg

Nem lehetett kizárni a profikat , hiszen senki sem ismerte őket, illetve a szabályzat sem volt egyértelmű. Ezek a versenyek többnyire pénzdíjasok voltak, így mindenképp ellentmondtak a ma ismert amatőrségnek. Senki sem tudta bizonyítani egy versenyző profizmusát ilyen megközelítésben, korlátozni lehetett viszont, hogy hány versenyszámban indulhatnak. Így a versenyeken rendezett hat-hét versenyszám közül általában kettőt-hármat zárt versenyként hirdettek meg, és azokon csak a helyi egyesületek képviselői vehettek részt.

A profizmus kérdése másképp nyilvánult meg a fővárosban és másként a kisebb vidéki egyletekben. A budapesti rangos versenyeken a közép-európai egyesületek versenyzői rendszeresen legyőzték a legjobb magyar kerékpárosokat. A bécsi vagy trieszti neves versenyzők számára a legmodernebb sportfelszerelést bocsátották rendelkezésre a kerékpárgyárak. Kolozsvárra viszont a budapesti versenyzők jöttek, akiket a budapesti kerékpárlerakatok támogattak, és akik egy klasszissal jobbak voltak a kolozsváriaknál. Így a fővárosban az idegen versenyzők, Kolozsváron viszont a budapesti versenyzők részvétele ellen tiltakoztak.
hungaria-kerekparegylet A Hungária Kerékpáregylet virágkorzója Budapesten, 1896-ban. Kép: muvelodes.net

„A testi nevelés ügyét szolgáló nemes versenynek ideális körébe befurakodott az »özlet«. A pályákon versenyzők jelentek meg, jó nevű fővárosi egyletek nevében, a kik maguk között galíciai nyelven beszéltek, kerékpár gyáraknak álltak szolgálatában, értékes díjakat követeltek s e díjak elnyerése fölött néha már előre megállapodtak” – idézte a századvégi álláspontot Siklóssy László A magyar sport ezer éve munkájának harmadik kötetében.

A Kolozsvári Kerékpáros Egylet 1895-ös közgyűlésén dr. Czikmántory Ottó hívta fel a figyelmet, hogy a „velophobok” elleni küzdelmet folytatni kell, hiszen a sportág további népszerűsítése a cél. A helyi sajtó felhívta a figyelmet, hogy „a Kolozsvárt lefolyt kerékpár versenyek egy nagyon sajnálatos állapotot tüntetnek fel, ami sok tekintetben igazságtalan, nem sportszerű és a jövőre praktikus intézkedéseket kíván. A kolozsvári műkedvelő kerékpárosok, kik a kerékpározást kizárólag sportból űzik soha sem győznek a fővárosiakkal szemben. De nem is győzhetnek, mert a mi kerékpárosainknak 18–20 kilós utazási gépeik vannak, a vendégek azonban, kik többnyire bicykli gyárosok megbízottai, kerékpár kereskedők stb., tehát ezt a sportot üzleti szempontból művelik, 5–7 kilogrammos, favázas versenygépekkel futnak. Jövő versenyek alkalmával vagy ki kell a kerékpárok közötti súlykülönbségeket egyenlíteni, vagy külön versenyt kell rendezni a gyárak és kereskedések futtató masinái részére és külön a kerékpározást műkedvelésből űzők részére. A mostani rendszer nem igazságos.” (Ellenzék, 1895. július 2.)

Kolozsvár 1894-ben került be a közép-európai versenyek helyszínei közé, amikor felépült egy kiváló kerékpárpálya a Sétatéren. Létezett itt egy atlétikapálya, melyet nem használt senki, ezért a kerékpáros egylet a pálya bérbevételét kérte 1893-ban. Egy évvel később megtörtént az átadás, az egyesület pedig nekilátott a munkálatoknak. A felújítás az egylet tagjainak adakozásával történt, akik 150 darab 40 koronás részvényt vásároltak. A befolyt összegből Molnár Endre építész tervei szerint – aki később az Esterházy hercegi uradalom építésze volt – készült el a pálya Stampa Keresztély egyleti titkár segítségével.
felek A Kolozsvár–Arad verseny résztvevői a Feleki-tetőn – Dunky felvétele (1897)

A pálya hossza 333 méter volt, szélessége az induló oldalon 7 méter, a vele párhuzamos oldalon 5 méter, a fordulókon pedig 6 méter. A fordulók legmagasabb emelkedése 1,62 méter, a körívek sugara pedig 35 méter volt. A modern, európai színvonalnak megfelelő sportlétesítmény mészkőburkolatát lehengerelték, és forró kátránnyal öntötték le, melyet végül homokkal szórtak be.

A pálya megszerzésében és kialakításában oroszlánszerepet vállalt dr. Haller Károly egyetemi tanár, Kolozsvár volt polgármestere. Kuszkó István emlékezett vissza az építésre az Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről munkájában: „Csak neki köszönhető, hogy hathatós befolyásával a sétatéri 333 méteres kör- és emelt műpályát fölépíthettük circa 6000 korona költséggel, mely aszfaltos kéreggel burkoltatott s melynek belterületén volt a többféle testgyakorló pálya és teniszpálya is. Szintén az ő lelkes buzdítása- és anyagi hozzájárulásával láttatott el a következő évben a pálya állandó tribünnel, »igazlátói« emelvénnyel és vetkező, illetve ledörzsölő épülettel”.

Már a pályaavató versenyre – 1894. szeptember 23-án – beneveztek a kor legjobb magyar kerékpárosai: Modl Lajos, Wiegand Rezső, Schwab (Sváb) Béla, Minich Jenő. A megnyitó, 2000 méteres versenyen ifj. Fekete Pál győzött. A vendégek 5000 méteres versenyén Modl, a Hunnia Magyar Bicykle Club (HMBC) végzett az élen, őt a Magyar Atlétikai Club versenyzői, Schwab és Minich követték. Az 1000 méteres bajnoki címet Wiegand Rezső nyerte el Dunky Ferenc és Huszti Mátyás előtt, míg a 10 000 méteres főversenyen Modl győzött, megelőzve Minichet és Schwabot.

Már ez a verseny is előrevetítette, hogy a fővárosi versenyzőket igen nehéz legyőzni. A kolozsvári egylet is tudta, hogy a színvonalas versenyekhez szükség van a budapesti versenyzőkre, hiszen egy rangos esemény rengeteg nézőt vonzott a Sétatérre, ez pedig komoly anyagi bevételt jelentett az egyesületnek. Ezért a versenyszámokat két csoportba osztották: nyílt, illetve zárt versenyek.

A nyílt versenyeken bárki részt vehetett. Ezek voltak a rangos versenyek, amelyek a neves budapesti versenyzőket – Gillemot, Greiner, Wiegand, Lillits, Klimkó, Hannó – Kolozsvárra vonzotta. A zárt versenyeket az erdélyi egyesületeknek írták ki, többnyire Erdély-részi, Hölgyek díja, Vigaszverseny, Háziverseny néven.

1897-ben a Kolozsvári Kerékpár Egylet először, s egyben utoljára, nemzetközi versenyt rendezett, amelyre bécsi, prágai és grazi versenyzők is érkeztek, mellettük benevezett a budapesti kerékpáros egyletek „krémje” is. A verseny végi díjkiosztón a helyi sportvezetők nehezményezték, hogy az amatőr sport támogatását nem karolják fel kellőképpen.

Rengetegen érdeklődtek a verseny iránt, amelynek színvonalát az indulók listája is emelte: Ausztria legjobbjai, Lurion és Reininger, a grazi Weisz és a prágai Heller mellett a nagy formában levő budapestiek – Lillits, Wiegand és Herbster – is feliratkoztak. Szeptember 26-án még az idő is gyönyörű szélcsendes volt, a Sétatérre kilátogató több ezer néző igazi élményt várt a versenytől, de helyette inkább csak színjátékot kaptak: „A komoly küzdelem helyett, melyben mindenki legjobb erőit kifejti, láttunk a nyílt versenyekben komédiát, amelynek már végezte előtt tudtuk, hogy a szereplők mindegyike lesz első is, középső is és utolsó is. A rekordok helyett láttunk közönséges untató bumlizást átlag 2 perces tempóban és az utolsó 50 métereken egy kis sportforma beérkezést” – számolt be a budapesti sportsajtó. (Magyar Kerékpáros és Athletikai Sport, 1897. október 3.)

A megnyitó, 2000 méteres versenyen a budapesti Herbster győzött, senki sem próbálta megelőzni. A nemzetközi 2000 méteres versenyen a prágai Heller megemelte a tempót, a népszerű Lurion ezt nem bírta, így feladta a versenyt, Reininger pedig lehajrázta végül a mezőnyt. Az erdélyiek számára kiírt 2000 méteres versenyen Appl Ferenc megérdemelten győzött, a résztvevők tisztességes helytállását szép szavakkal dicsérték. A vendégek 3000 méteres versenyén két budapesti versenyző indult, Lillits legyőzte Herbstert. A nemzetközi 5000 méteres versenyen Reininger megállt, hogy megvizsgálja kerekét, így Lurion legyőzte Hellert és Weiszt a sprintben. Az 5000 méteres főversenyt Wiegand, a tandemversenyt a Heller–Lurion-páros, míg a 3000 méteres nemzetközi számot az esélytelen Weisz nyerte úgy, hogy megszökött közismert ellenfeleitől. A Hölgyek díjáért nagy küzdelem folyt, hiszen a két kolozsvári, Appl és Szentpétery az utolsó méterekig küzdött, így végül Lillits komoly hajrájára szükség volt a győzelemhez. Az 1000 méteres Vigaszversenyen Heller diadalmaskodott.

Összegezve az eredményeket: három budapesti és négy külföldi – mindnyájan koruk híres versenyzői – harcoltak a pénzdíjakért a helyiekkel szemben. A hét versenyző mindegyike nyert legalább egy első díjat, de két győzelemnél többet senki sem könyvelhetett el. A látvány siralmas volt, „a két engesztelhetetlen riválisnak mérkőzése elmaradt és Lurion és Reininger is megtették bizonyos számú köreiket, – persze a tüdők és a lábikrák legcsekélyebb megerőltetése nélkül – és az érte járó csengő aranyakat zsebre vágták, nem feletkezvén meg Weiszról, akivel barátságosan osztozkodtak…” (Magyar Kerékpáros és Athletikai Sport, 1897. október 3.)

A szakértők számára a legszembetűnőbb csalást a 3000 méteres nemzetközi verseny kimenetele jelentette, ahol az esélytelen Weisznak sikerült elszöknie Ausztria és Magyarország legjobb kerékpárosainak az orra elől. Az eredmények miatt heves vita robbant ki a díjazáskor. A helyi vezetők közül sokan sérelmezték, hogy a látottak alapján fölösleges ilyen versenyeket rendezni. A pénzdíjas versenyt a külföldiek „megbundázták”, a pénzdíjakat pedig zsebre vágták. A vitát végül dr. Haller Károly lezárta, aki német nyelven köszöntötte a versenyzőket, és megköszönte részvételüket.

Ez volt az első és utolsó nemzetközi kerékpáros viadal Kolozsváron. A professzionális kerékpározás eszméje elbukott a kincses városban, a nézők kifütyülték, a rendezők pedig belátták, hogy ilyen produkciókra nincs többet szükség.

A kolozsvári kerékpárversenyek történetében találunk olyan eseményeket is, amelyek a kitartásról, a sportszerűségről és a küzdésről szólnak. 1898 tavaszán rangos versenyt rendeztek a Sétatéren, ahol a tribünök megteltek, a pályán kívülről is rengetegen követték a versenyt. A sztárvendég az MTK neves versenyzője, Greiner Frigyes volt. Greiner nagy esélyeshez méltón versenyzett, megnyerte a megnyitó 2000 méteres, majd a vendégek számára kiírt 3000 méteres versenyt. Ezután következett az 5000 méteres főverseny, ahol Greiner legyőzte Kolozsvár leghíresebb kerékpárosát, a fiatal Appl Ferencet. Ekkor rendeztek először tandemversenyt is – ez a kétszemélyes kerékpár –, itt a Greiner–Szakula-páros új magyar rekordidővel győzött.
kerekparosok Kolozsvári kerékpárosok 1897-ben, középen dr. Haller Károllyal. Kép: muvelodes.net

Az Ellenzék 1889 májusi száma szerint az utolsó, 5000 méteres nyílt verseny során a kolozsvári kedvenc Appl és az MTK-s Greiner óriási csatát vívott egymással, végül a kolozsvári kerékpáros csodával határos módon győzött a nézők nagy örömére. Appl győzelme után a lelkes fiatalok befutottak a pályára, a versenyzőt a vállára emelték, majd a tribünök előtt körbevitték, és hősként ünnepelték. A fiatal sportoló a Kereskedelmi Akadémia diákja volt. Az intézet igazgatója a következőket írta az évkönyvbe: a két ezüst és három bronzérmet szerzett sportoló, aki elnyerte a kolozsvári hölgyek különdíját is, „derekasan sporthírt szerzett intézetünknek”. (A kolozsvári bentlakással összekötött Kereskedelmi Akadémia tizenhatodik évi értesítője az 1896–97. tanévről)

A kerékpár elterjedésével a sportszerből közlekedési eszköz lett, ezt kihasználva a nagyvárosok vezetői úgy döntöttek: megadóztatják a kerékpár-tulajdonosokat. Az adó bevezetése megtörte a kerékpáros pályasportot is, amely szinte megszűnt. Az egyletek elsősorban a tagdíjaiból, illetve a rendezvények belépődíjaiból gazdálkodtak. A kerékpárosok sorra távoztak az egyletekből, az egyletek felbomlottak, a versenypályákat pedig lebontották. 1882 és 1897 között Magyarország-szerte 97 kerékpárpálya épült, a 20. század elejére viszont csak a budapesti Millenáris pálya maradt meg.

Kolozsváron a kerékpáradónak a bevezetése nagy felháborodást váltott ki a biciklisek körében. S mikor 1903-ban a város tanácsa javaslatot tett a pálya lebontására, Haller Károly hiába is próbálta megmenteni a versenypályát, nekifogtak a bontásnak. Több év lelkes munkássága, sikerek és rangos versenyek sora, országos szintű elismerés kötődött e pályához.

Korának egyik legmodernebb, az erdélyi kerékpáros sportélet központja tűnt el egyik napról a másikra, hogy helyette több teret nyerjen a Sétatér. Sajnos, azóta sem döntöttek egy új kerékpárpálya létesítéséről.


A cikk nyomtatott változata megjelent a Művelődés 69. (2016). 4. számban.

Profizmus a kerékpárban a 19. század végén, kolozsvári megközelítésben Tovább